Az utóbbi húsz évben olyannyira felgyorsult a technológiai fejlődés, hogy valószínűleg csak nagyjából, vagy még nagyjából se tudjuk megjósolni, hogy milyen digitális szolgáltatásokat fogunk élvezni nem sok, mondjuk például öt év múlva. A futurisztikus science fiction mindenesetre már eme állapotok előtt is azt tűzte ki céljául, hogy minél hitelesebb, vagy legalábbis minél hitelesebbnek ható előrejelzéseket tegyen az eljövendő évtizedekre vonatkozóan, és felhívja a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyeknek még csak csíráik ütötték fel a fejüket, ám ezek a kezdemények folyamatosan növekednek, és egyre nagyobb teret hódítanak. Mint például a robotika.

Del Spooner (Will Smith) gyilkossági nyomozóként dolgozik 2035 Chicagójában. Vehemens ellenérzéseket táplál a robottechnológia térhódítása iránt, egyáltalán nem nézi jó szemmel az emberalakú gépek számának növekedését, azt, hogy lassacskán minden családban a házi robot váltja fel a kutya helyét. Ezt az érzést egy rémálmaiban vissza-visszatérő tragédia is egyre csak erősíti benne. Miután a robotika egyik nagy elméje (James Cromwell) öngyilkosságot követ el, a férfi előre beprogramozott hologramkészüléke automatikusan Spooner-t hívja, aki gyilkossági nyomozóként nem igazán érti, mi köze van az ügyhöz, ám egy kis kutakodás után összeesküvést kezd sejteni a háttérben, és hamarosan már úgy véli, hogy a professzor, aki nem mellesleg ismerőse is volt, mégsem önkezével vetett véget földi pályafutásának. A cég egy dolgozójával (Bridget Moynahan) összefogva megpróbálja kideríteni, hogy vajon mit rejteget a vezérigazgató, Lawrence Robertson (Bruce Greenwood). De mi köze van mindehhez Sonny-nak, az egyedi programozású robotnak (Alan Tudyk)?

Le kell szögezni, hogy habár a történet Asimov-ból táplálkozik, azért Hollywood is elég rendesen érződik a forgatókönyv narratíváján. Akadnak klisés panelek, a karakterrajzokban sablonos vonások, és egy-két fölösleges momentum is előfordul. Viszont az ezáltal kissé karcos felszín alatt okos sztori húzódik meg, és épül fel kreatív egésszé a játékidő szűk két órája során. Az Én, a robot az emberi érzelmi világot és a robotika különösen eredményes programsorait állítja párhuzamba, így keresve a lélek eredetét, és a választ a kérdésre. Vajon teremthetünk-e mesterségesen gondolkodó, érző lényt? Ott van-e a szellem a gépben? És ha igen, akkor vajon mikor jön el, és hogy fog kinézni az a pont, amikor a robotok az emberi lényekkel egyenjogúakká válnak, és már gyilkossággal is vádolhatók lesznek? Visszasírjuk-e még azt az időt, amikor csak emberek öltek embereket? A fenti apróságoktól eltekintve remek forgatókönyv naivitástól mentesen kutatja a titok nyitját, miközben frappáns szövegrendszerével folyamatosan szórja az idézni való mondatokat, fordulatos krimiszálat ágyaz a futurisztikus robot sci-fi kontextusába, és a főkonfliktust a karakterfejlődéseken keresztül teszi komplexebbé. Spooner és a vele dolgozó doktornő mindketten előítéleteik rabjai. Spooner elítéli a digitális fejlődést, és tüntető jelleggel 2004-es cipőt hord, társa viszont szentül hisz abban, hogy a robotok képviselik az emberiség jövőbeli jólétének feltételeit. A történet előrehaladtával mindketten árnyalják álláspontjaikat, ezzel téve egyértelművé a tényt, miszerint az ennyire súlyos témákat nem lehet átgondolatlan vállrándítással elintézni, mert komolyabb, mélyebb eszmefuttatásra van szükség.

Alex Proyas ritkábban örvendezteti meg a nagyérdeműt tehetségével, ám amikor, úgy tízévente megrázza magát, vezényletével olyan remek filmek születnek, mint A holló, vagy éppenséggel az Én, a robot. A direktor jelenetkoreográfiái, nagy többségükben legalábbis, olyannyira kreatívak és elragadóak, hogy a néző nem győzi eléggé megbámulni őket. Tátot szájjal próbálod a frappáns dramaturgiai hangulatteremtés és a lehengerlő akciójelenetek momentumait elraktározni, hiszen itt minden másodperc fantáziától illatozik. Proyas dinamikát ad a képsoroknak, nagyszabású látványt komponál, igazán egyedi beállításaival pedig újra és újra lenyűgözött sóhajra késztet. Nyilván áll a rendező mögött egy kiváló stáb is. A produkciós design például annak ellenére is szemkápráztató, hogy kissé monoton. A jövőbeli Chicago élhető város hatását kelti, ám mégis bujkál benne valami baljós fenyegetettségi töltet is, ami nyugtalanná teszi az atmoszférát. A CGI mutatós és hiteles, a különböző futurisztikus elemek, mint például a járművek, igencsak jól néznek ki. A filmzene, habár önmagában nem túl maradandó, a jelenetek feszült sodrásában remek aláfestést szolgáltat Proyas izgalmas cselekményvezetéséhez.  

Ekkoriban még nem tűnt úgy, hogy Will Smith-re a lejtő vár, itt még ügyesen választott szerepet a színész. Főszereplőként teljesen jól helytáll, bár alakítása nem kirobbanó, ám ezt karaktere és a forgatókönyv nem is igazán tenné lehetővé. Bridget Moynahan elég gyenge, Bruce Greenwood pedig feledhető, ám Alan Tudyk nagyon jól működik motion capture jelmezében.

Az Én, a robot intelligens futurisztikus sci-fi, az ínyencek számára talán kissé zavaró, ám az összkép lényegét elrontani képtelen hollywoodi köntösben. Nem érdemes kihagyni! 9/10.