Eddigi blogolós éveim alatt rengeteget bővültek filmes ismereteim, ahogy mozgóképes ízlésem is formálódott, műveltségem pedig gyarapodott. A Movie Tank egyszemélyes szerkesztőjeként munkálkodva vált például egyik kedvenc rendezőmmé Martin Scorsese, aki véleményem szerint a most még nem túl hosszú filmtörténelem egyik legnagyobb, és legfontosabb alakja. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ugyanezt elfogjuk tudni mondani, illetve nem mi, hanem utódaink, évszázadok múltán is. És ha nem is legfőbb, de egyik fontos érvük mindenképpen a Lidérces órák lesz 1985-ből.

Paul (Griffin Dunne) programozóként dolgozik, egy átlagember nem különösebben izgalmas mindennapjait éli. Egyik nap munka után beül egy kávézóba olvasni, és itt hamarosan megismerkedik egy kedves szőke lánnyal, Marcy-val (Rosanna Arquette), aki meg is adja a számát. Paul, miután hazaér, tárcsáz, és a vonal másik végéről érkezik is az invitálás. Paul azonban hamar rájön, hogy sötétedés után nem kellett volna elhagynia lakása vélt biztonságát, hiszen hamarosan valószerűtlenebbnél valószerűtlenebb helyzetekbe, és a szó szoros értelmében vett életveszélybe keveredik.

A napvilág embere nem való az éjszakába, ő nem érzi jól magát a sötétségben. Joseph Minion forgatókönyve Paul-t teszi meg a fenti állítás bizonyítására tett kísérlet alanyául, és az ezáltal kibontakozó folyamatok gond nélkül elszórakoztatják a nézőt, ám annál kevésbé nyugtatják meg a főszereplőt. Paul egy olyan világba kerül, amit nem ismer, olyan emberekkel találkozik, akik a fénynél szokatlan arcukat mutatják meg az este félhomályának. A férfi hamarosan ráébred, hogy a feketeségben az emberek ugyanúgy próbálnak bujkálni, és életük hibáit elrejteni, ám az éjszaka keltette érzet, miszerint senki nem lát vagy hall, és ami történik, reggelre el is felejtődik, mégis arra készteti őket, hogy kimondják bajaikat. Paul észleli, hogy ebben a saját honával rokon, de mégis valamiért más, valamiért nyitottabb, és így veszélyesebb világban hangosabb a suttogás, élesebb a sikoltás, valósabb a veszély, és élénkebbek azok a bizonyos, hosszú évek alatt begyűjtött, fájó sebhelyek. Paul menekülni akar, hazakerülni, aludni, és egy biztonságosabb világban felébredni, ám a változatos szituációk hamarosan szövevényes egésszé állnak össze, és a lepel lehull, Paul, nem tudja miért, de a különböző emberi tragédiákat összekötő kapoccsá válik az éjszakai világítás gyengécske fényében, ezt követően pedig bűnbakká avanzsál. És a történelem az övénél grandiózusabb példákon keresztül is igazolta már, hogy ez mennyire veszélyes, hogy a fenyegetés mennyire valós.

Martin Scorsese az Aljas utcákkal is bizonyította, hogy gyakorlatilag teljesen tapasztalatlanul is képes maradandót alkotni, ám a Lidérces órák idején már maga mögött tudhatta néhány komolyabb mesterművét is (Taxisofőr, A komédia királya, Dühöngő bika), így már az akkori közönségnek sem lehetett túlságosan meglepő az a zseniális rendezői produktum, amivel a nagyszerű direktor a Lidérces órák vezérposztján megtiszteli a nagyérdeműt. Scorsese ezúttal rövidebb játékidővel dolgozik, mindössze másfél órán át mesél, hiszen tudja, hogy ez a történet nem igényel nagyszabású expozíciót, vagy háromszorosan rétegezett finálét. Nem, ez egy rövid, velős képalkotás a társadalom elnyomott arcairól, és ezt hamar felfogjuk, ahogy a karmester vezeti főhősét az éjszakában, miközben naiv álmodozókat és koponyával megjelölt szerencsétleneket szór szét a díszletek között, mintegy baljós jelekként arra vonatkozólag, hogy valami történt, vagy történni fog, vagy, és ez a legijesztőbb, esetleg pont most, mindig zajlik. Scorsese kiválóan hangol össze mindent, amit egy film megrendezésekor össze lehet hangolni. Cselekményvezetését változatos eszköztár alkalmazásával teszi dinamikussá és pörgőssé. Néhol kreatív képi effektekkel, máskor-egy-egy jól időzített, hangulatfokozó hanghatással operál, vagy egyszerűen csak kihasználja tehetséges operatőre, Michael Ballhaus képességeit, vagy Howard Shore remek zenéjét, hogy így kifejezze Paul kalandvágyának, majd kétségbeesett menekülésének lényegét. Így vezeti át főhősét egy másik dimenzióba. Ugyanazokra az utcákra, ugyanazon épületek között, de mégis teljesen máshol. Mert a Nap már lement. És Paul ezen az éjszakán komolyan fontolóra veszi, hogy talán soha többé nem fog felkelni. Nem, amíg ő életben van.

Griffin Dunne néhány erőteljesebb villanással megfűszerezett, korrekt színészi produktumot nyújt a főszerepben, nem lehet rá komolyabb panaszunk. A mellékszereplők is szépen helytállnak, a legkiemelkedőbb teljesítményt kétségtelenül Rosanna Arquette nyújtja, aki ráadásul a történet legérdekesebb figuráját kelti életre.

Sötétedés után maradj otthon. Maradj biztonságban. Vélt biztonságban. Közhely, de közhelyet ennyire tartalmasan nem szokás elbeszélni. Martin Scorsese viszont, mint annyi minden másra, úgy erre is képes. Lazán és profin. Hiszen minden idők egyik legnagyobb, és legfontosabb filmrendezője. 8,5/10.