A filmtörténelem során sokadjára is elpusztul a világ. A készítők szándéka ezúttal azonban nem az anarchia sajátos bemutatás, az ember embernek farkasa stílusú kegyetlenség ábrázolása, vagy a világ az összefogás következtében való megmenekülésének tálalása volt. A Z for Zachariah egyszerű, de fontos emberi érzelmekről szól. Fajunk azon velejáróiról, amelyek a legutolsó szívdobbanásig kiirthatatlanok maradnak.

Az ember nem választhatja meg azt, hogy hová születik. Eleve elrendelt társadalmi közegében kell megtalálnia a maga személyiségét, céljait, és módszereit, amelyekkel sikert arathat. Vannak azonban olyanok, akik nem illenek bele őseik kultúrájába, szociális intézményeinek szorításába, és így máshová vágynak. Talán még ők maguk sem tudják, hogy hová. Ám néhányukkal a sors kivételt tesz, és megmutatja nekik, mivé válhattak volna akkor, hogyha a jó helyre születnek.

Idén Al Pacino már megmutatta, milyen az öreg rocksztár, amikor nagyszülőkorban észhez tér, és megpróbálja rendbe hozni kapcsolatát elidegenedett családjával. A női változatba szintén egy nagy nevet sikerült leszerződtetni. Meryl Streep sokadik kiemelkedő alakítását hozva idén is valószínűsíti, hogy kolléganői már csak négy lehetséges hellyel számolhatnak az Oscar-gálát illetően.

Jó sportdrámákra mindig lesz igény, hiszen ez az a zsáner, amire a leginkább azt mondhatjuk, hogy mindenki szereti. Én legalábbis még nem találkoztam olyan véleménnyel, ami elutasítóan lép fel az ilyen stílust képviselő alkotásokkal szemben. A változatosság is adva van, hiszen rengeteg sport létezik a világon, és a heroikus, küzdelmes cselekménynek mindegyik képes kontextusául szolgálni. Ettől függetlenül nagy többségben vannak az amerikai futballt és a küzdősportokat bemutató alkotások, ezért is lehetett üdítő színfolt 2004-ben Gavin O'Connor jégkorongos filmje.

Az ember tudatalattija hátborzongató rejtély. Elmélkedhetünk rajta, kutathatjuk, vizsgálhatjuk, tesztelhetjük. Ám eléggé valószínű, hogy teljes valójában megismerni sosem fogjuk. Elvont, szürreális, ám nálunk mégis sokkalta racionálisabb énünk lehet a legjobb barátunk, és legádázabb ellenségünk is. Valamirevaló válaszokat kaphatunk gondolatainkban, érzelmeinkben... és álmainkban.

Chevy Chase családi vakációs szériájáról hiányosak az ismereteim. Mindössze a karácsonyi fejezettel akadtam össze eddigi pályafutásom során, ami habár tetszett, nem szolgáltatott elegendő motivációt ahhoz, hogy a többi epizódot is megnézzem. Ennek megfelelően visszafogott lelkesedéssel, azaz teljes közönnyel vártam a tulajdonképpeni reboot-ot, amiben a korábbi főhős fiáé a főszerep.

Ebben a korokon keresztül vérrel, félelemmel, halállal, és háborúval kiformált, gonosz, ellenséges világban nehéz, nagyon nehéz tisztának, ártatlannak, tisztességesnek maradni. Teljesen őszintén egyikünk sem mondhatja el magáról, hogy száz százalékban jó ember. Még a legjobbakban is van sötétség, egy - jó esetben - pórázon tartott szörnyeteg. Nem meglepő, hogy a filmvilágban is gyakran foglalkoznak a témával, ahogy az sem, hogy kevés az olyan, minőségi mozgókép, amiben felhőtlen személyiségű hősök játsszák a főszerepet. Ugyanakkor a tökéletlenség még nem egyenlő a rosszal, viszont számos filmalkotásban a rosszé a főszerep. Az antihős rossz, mert elcsábul a világ valamely kísértésének hívószavára, rossz, mert érdekei úgy kívánják, rossz, mert egyszerűen ilyen a természete, vagy rossz, mert - alkalmazkodva a szörnyű ellentmondáshoz - azzá kell válnia a jó elérésének, a helyes beteljesítésének érdekében. Íme, összeszedtem kedvenc antihőseimet, és még rangsorolásukkal is megpróbálkoztam:

Most magamra fogom haragítani jó néhány olvasómat, de mivel ezúttal elkerülhetetlen, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy nem tartom valami nagyra a videojátékokat. Nekem a képregények jutottak a filmek utáni másodlagos szenvedélynek, ez van... Gyerekkoromban kipróbáltam néhány népszerűbb programot, a Max Payne-t és a Call of Duty néhány részét szerettem is, ám a játékok nagy része elől mindig felálltam maximum egy óra után, mondván, hogy semmi értelme nincs annak, hogy napjaim ébren töltött részének a felét ezzel a szarral töltsem, amin ráadásul kétpercenként úgy felidegesítem magamat, hogy feltudnék robbanni. Ennek semmi értelme, persze csak szerintem. Akinek ez kikapcsolódás, arra áldásomat adom, mindent bele! Azoknak viszont, akik a képzőművészettel vagy a filmművészettel azonos szintű alkotásokként tekintenek a számítógépes játékokra, csak annyit tudok mondani, hogy nézzék meg a filmadaptációkat... talán nem véletlen, hogy mindegyik rossz...

Az utóbbi időben több esetben is felfigyeltem olyan filmekre, amelyekben egyetlen jelenet volt igazán kiemelkedő. A produkció összképéből toronyként kiugró képsor köré felhúzott film erősen muszáj-hatást kelt ezekben az esetekben. Olyan érzésünk lehet, mintha készült volna egy jó jelenet, ám ahhoz, hogy ez moziforgalmazásba kerülhessen, kellet még százpercnyi anyag, amit kénytelenek voltak összedobni az alkotók. Nyilvánvalóan nem előzetes szándékosságról van szó, egyszerűen csak így alakul az alkotói folyamat. Lehet az ilyen produkció egészében rossz vagy jó, az összkép minőségétől függetlenül akad benne egy olyan jelenet, amelyben érezzük, hogy minden tökéletesen összeállt, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy valamilyen videómegosztón vagy a filmben odatekerve csak ezt az egy epizódot nézzük újra és újra, míg az egész művet elejétől a végéig meglehetősen ritkán tekintjük meg többször. Ahogy ezen tanakodtam magamban, szépen sorban ugrottak be a kategóriát erősítő példák, így most ezekből osztanék meg egy csokorra valót.

A játékidő végén nagyot csattanó modern thrillerek hű kedvelőjeként már jóval korábban illett volna pótolnom Bill Paxton filmjét, hiszen az Isten haragja fordulatos, érdekes műfajbeli film hírében áll. Már évek óta újra és újra eszembe jut, de valahogy mostanáig nem jutottam el odáig, hogy helyet és időt szakítsak rá a menetrendben. Viszont ami késik, nem múlik, így végre leróttam ezt a tartozást, és egyáltalán nem is bántam meg, hogy így tettem.