Most magamra fogom haragítani jó néhány olvasómat, de mivel ezúttal elkerülhetetlen, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy nem tartom valami nagyra a videojátékokat. Nekem a képregények jutottak a filmek utáni másodlagos szenvedélynek, ez van... Gyerekkoromban kipróbáltam néhány népszerűbb programot, a Max Payne-t és a Call of Duty néhány részét szerettem is, ám a játékok nagy része elől mindig felálltam maximum egy óra után, mondván, hogy semmi értelme nincs annak, hogy napjaim ébren töltött részének a felét ezzel a szarral töltsem, amin ráadásul kétpercenként úgy felidegesítem magamat, hogy feltudnék robbanni. Ennek semmi értelme, persze csak szerintem. Akinek ez kikapcsolódás, arra áldásomat adom, mindent bele! Azoknak viszont, akik a képzőművészettel vagy a filmművészettel azonos szintű alkotásokként tekintenek a számítógépes játékokra, csak annyit tudok mondani, hogy nézzék meg a filmadaptációkat... talán nem véletlen, hogy mindegyik rossz...
Igyekszem érthetően összefoglalni az érthetetlen, katyvaszos történetet. Volt tehát a '60-as években egy bizonyos ügynökprogram, aminek vezető koponyája, Litvenko professzor (Ciarán Hinds), rájött, hogy miképpen tud tökéletes gyilkológépekké programozott embereket létrehozni. Az ügynökök nem ismernek fájdalmat, sem pedig félelmet, és csakis egy cél lebeg a szemük előtt: Küldetésüket bármi áron teljesítik. Amikor napjainkban egy nemzetközi szervezet a bűntudatosan bujdosó doktor lányának (Hannah Ware) nyomára bukkan, a titokzatos John Smith (Zachary Quinto) közli vele, hogy az élete veszélyben van. Mert nyomában lohol az egykori kísérlet egyik tökéletes mintapéldánya, a 47-es ügynök (Rupert Friend).
Aleksander Bach elsőfilmes rendezőként nem szégyenkezhet, mert nem rajta múlik a dolog, nem miatta bukik el a film. A direktor akciójelenetei dinamikusak, eléggé látványosnak mondhatók, és még a véres durvulások is többnyire jól néznek ki. Az első mészárlás például gond nélkül idézte fel bennem a John Wick-et. Hogyha valamivel erősebb vizuális effektek álltak volna a karmester rendelkezésére, még szebb lenne a zúzások összképe, ám így sajnos gyakran kilóg a lóláb a hitelesség terén. Az tény és való, hogy Bach nem tud magával mit kezdeni kettő gyiloktúra között, párbeszédes jelenetei sajnos eléggé súlytalanok.
Utóbbi mondjuk valószínűleg a forgatókönyv hibája is részben, ez ugyanis az az eleme a produkciónak, ami annyira vegytisztán pocsék, hogy az már szinte dicséretet érdemel. A Hitman: A 47-es ügynök története megragad egy gyenge lövöldözős játék szintjén, nincs benne mélység és intelligencia, nem próbál tartalmilag megfogni - vagy amikor igen, az még viccnek is rossz -, hanem csak és kizárólag arra koncentrál, hogy minél több akciót, gyilkolást, verekedést, és hasonlót toljon az arcosba. Meg kell hagyni, hogy ebből a szempontból legalább pörgős cselekményvezetésről beszélhetünk. Az viszont kifejezetten idegesítő, hogy nem sikerült összehozni még egy épkézláb háttértörténetet sem, nem jön össze egy legalább kicsit komplikált motivációs rendszer sem esetleg a karakterek számára, pedig az általában jól szokott jönni, ráadásul a történet áramlásában bugyutaságok és logikátlanságok is bősz lelkesedéssel váltják egymást.
Rupert Friend-et kedvelem azóta, hogy feltűnt a Homeland-ben, és habár nem igazán tartom jó választásnak a 47-es ügynök szerepére, azért elég szépen helytáll a filmben. Alakítása nem kirobbanó - igaz, lehetősége sem volt rá, hogy azzá váljon - ám amit rábíz a rendező, azt gond nélkül hozza. Hannah Ware nem kimagasló tehetségével, hanem leginkább könnyben ázó szép szemeivel bérel helyet az emlékezetünkben, Zachary Quinto pedig nemsokára valószínűleg már szégyellni fogja azt, amit művel ebben a filmben.
A Hitman: A 47-es ügynök saját lehetőségeit oltja ki azáltal, hogy nem hajlandó a legkisebb mértékben sem kidolgozni ötleteit, elképzeléseit. Pedig egy egészen jó akciófilmes rendező volt a fedélzeten, aki próbálja is menteni a menthetőt, ám ez a nyitóakció után már egyre kevesebbszer sikerül neki. 5/10.
