Vannak esetek, amikor nem tudom rávenni magamat arra, hogy az adott film magyar keresztségben megfogant címét írjam ki a bejegyzés legelejére. Amerikai Ultra helyett a BeSZERvezve jelszóval ülhettek be Nima Nourizadeh új akcióvígjátékára, és ez eléggé elkeserítő fejlemény. Na mindegy, ez nem tartozik hozzá a produkció érdemi részéhez. Főleg, hogy ezen az apróságon kívül jóformán semmi sincsen, ami fejcsóválásra késztetne bennünket a moziban ülve, hiszen ez az elborult, füves futam remekül sikerült!

Mike (Jesse Eisenberg) kész szerencsétlenség, és ő ennek nagyon nem örül. Eseménytelen mindennapokat él barátnőjével (Kristen Stewart), akire meglehetősen sok teher hárul balfék fiúja mellett. Mike éjszakai műszakban dolgozik egy vegyesbolt pultja mögött. Az egyik ilyen estén beállít az üzletbe egy nő (Connie Britton), aki értelmetlennek tetsző mondatokat zagyvál. Ám valójában kódról van szó, hamarosan ugyanis kiderül, hogy Mike korábban részt vett a CIA egyik kockázatos kísérletében, aminek bukása után emlékeit agya mélyére süllyesztve, az ügynökségen kívülre helyezték őt. A CIA egyik nehézfiúja (Topher Grace) azonban fenyegetést lát abban, hogy Mike újra és újra megpróbálja elhagyni a várost, ami a szabályzat értelmében tilos, ezért saját szakállára úgy dönt, hogy kiiktatja a félresikerült program alanyát. Ám mire az ügynökség gyilkosai megérkeznek, a nemrég még csak békésen füvező Mike-ban már felébredt valami, amit félő, hogy ő maga sem tud irányítani. Valami, ami embereket öl.

Az erő krónikáját is jegyző Max Landis forgatókönyve ügyesen használja fel az amerikai titkosszolgálattal kapcsolatban az átlagember fejében élő sztereotípiákat arra, hogy kisarkítva és egyben kifigurázva őket, emlékezetes, iróniára alapozó kontextust teremtsen a cselekmény számára. A szürke, szerencsétlen átlagember és a sorozatgyilkoló szuper ügynök kettőse által képezett két véglet között lavírozva, nála talpraesettebbnek tetsző barátnőjével megtámogatva, idézni való füves bölcsességek kíséretében Mike karaktere egy sor tartalmi töltetet képvisel, amelyek szólnak például a ránézésre gyenge, de valójában erős lélekről, a bennünk szunnyadó szörnyetegről, vagy elborultabb értelmezési mód esetén a marihuána káros mellékhatásairól. Persze, egyáltalán nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy mindenáron ilyen dolgokon gondolkozzunk a film nézése közben, hiszen a történetvezetés folyamatosan pörög, izgalmas tempójával agykikapcsolásra is tökéletesen megfelel, ráadásul rendelkezik egy egészen visszafogott, és pont ettől ütős, az összképet hihetetlen mértékben színesítő humorvonulattal is.

Nem gondoltam volna, hogy Nima Nourizadeh számára van visszaút katasztrofálisan sikerült első filmje, a Projekt X után. Ám a direktor nagy meglepetést okozott, bár szemérmesen bevallom, hogy annyira nem tudott lázba hozni előzetesen ez az alkotás, hogy csak utólag néztem meg a karmester nevét. Nourizadeh száguldó dinamizmusba csomagolja alkotását, és korábbi önmagát megcáfolva úgy képes eszelős, badass szórakozást generálni, hogy közben nem áldozza fel az intelligenciát, így nem veszíti el a közönség érdemibb részét, ami akkor is számít, hogyha kisebbségről van szó. A produkció koreográfiája megbabonázóan elragadó, a rendező remekül hangolja össze a különböző részleteket. Az ütemes vágás kiválóan simul a gyors tempójú elbeszéléshez, Michael Bonvillain operatőri munkája pedig sokrétű képekkel és egyedi színvilággal teszi maradandóvá Nourizadeh kreatív beállításait. A forgatókönyv poénjainak remek tálalása mellett morbid, de nem önkényes vagy túlságosan túlzó módon tocsogó vérengzésnek is örülhetünk az akciójelenetek háza táján. És ha már akciójelenetek. Ezek a képsorok remekül sikerültek, a csúcspont kétségtelenül a fináléban látható egysnittes zúzás, amitől a mozi kontextusának hiánya esetén szerintem tényleg magam alá hugyoztam volna.    

A Szemfényvesztők óta rendszerint azon kapom magam, hogy egyre jobban bírom Jesse Eisenberg-et, akit egy időben nem kedveltem túlságosan. Az American Ultra a folyamat újabb mérföldköve, hiszen a színész nagyon jól ráérzett erre a főszerepre. Játéka enyhén komikus, de mégis a karakter tragikus vonulata vezérli, összességében pedig maradéktalanul hiteles produktumról beszélhetünk. Kristen Stewart csúnyán belenyúlt az Alkonyat-fertőzésbe, és most jó tíz évig biztosan teperhet azért, hogy kimászhasson a skatulyából, és végre döntő többségükben komolyan vegyék a nézők. Pedig tehetséges, ezt már több filmben is bizonyította, és ezúttal is igazán szépen helytáll a női főszerepben, nem lehet komoly panaszunk rá. Connie Britton jól hozza mellékszerepét, Topher Grace épphogy nem irritáló, és pont ebből kifolyólag nagyon stílusos főgonosza pedig a stáblista idejére már nagy kedvencemmé vált. Mindezen felül még John Leguizamo is benéz egy szórakoztató komikus alakítással, sőt, Bill Pullman is tiszteletét teszi.

Ritkán akad olyan sajtóvetítés, ahol olyan produkciót nézhetnek meg a magyar újságírók és bloggerek, amiről még semmilyen külföldi vélemény nem látott napvilágot. Az American Ultra ilyen esetet képviselt, így nem tudtam mire számítsak. A remek és a pocsék szórakozást egyaránt lehetségesnek tartottam, végül pedig az év egyik legjobb filmjét láttam. 10/10.