Sok mindent lehet rám mondani, de azt semmiképpen, hogy Guy Ritchie rajongója lennék. Ezt mi sem példázza jobban, mint az, hogy halálra untam magam a Blöffön, viszont nagyon szerettem a Revolvert és a Spílert is. Ez a bizonyíték arra, hogy a legtöbbektől eltérő módon viszonyulok a rendező munkásságához. Legújabb művét, Az U.N.C.L.E. emberét is csupán mérsékelt izgatottsággal vártam. Kíváncsian, ám nem epekedve. Lehetséges, hogy ez is közrejátszott abban, hogy a kész film lenyűgözött.
1963-at írunk, csúcspontján tombol a hidegháború. Miután nyoma vész egy korábban Hitler alkalmazásában munkálkodó atomtudósnak, az amerikai és az orosz titkosszolgálat egyaránt a férfi lánya, Gaby (Alicia Vikander) nyomába ered. A CIA-nak kényszerből dolgozó egykori bűnöző, Napoleon Solo (Henry Cavill) sikeresen elszökteti a nőt a KGB-nél kiképzett Illya Kuryakin (Armie Hammer) elől, ám nem sokkal ezután a két ország titkosszolgálatainak fejesei mégis úgy döntenek, hogy összefognak. Solo és Illya így kénytelenek együtt dolgozni, beszervezve Gaby-t is, hiszen kiderül, hogy eltűnt apja egy, a nácik örökségét ápoló, nemzetközi bűnszervezet markában van, ami kapcsolatot tart egyik rokonukkal is.
Guy Ritchie hihetetlen érzékkel, tűpontos precizitással, és utánozhatatlan szellemességgel parodizálja ki a hidegháborút, miközben végigveszi az amerikaiak, a szovjetek, és a britek felé irányuló, ezen történelmi időszakban kialakult sztereotípiákat, amiket önmagukból kiforgatva már meg is teremti a show alapkövét. Miközben a forgatókönyv a nukleáris paranoiára épülő cselekményvezetést magával ragadóan, üresjáratoktól teljesen mentes, kreativitástól illatozó tálalásban prezentálja, szórakoztató, szerethető karakterek sorát is felvonultatja, akik egyáltalán nem csak és kizárólag a pozitív oldalról kerülnek ki. A két főhős rivalizálással vegyes együttműködése számos remek poénnak enged teret, ám a film nem csak ezen a szálon vicces, hiszen jóformán minden percben érkezik valami, amin jót tudunk derülni, olykor pedig a harsány röhögés sem kizárt.
Guy Ritchie valószínűleg a rajongók véleménye szerint is rég volt ennyire jó a rendezői poszton. A karmester rendkívül ügyesen kapja el a történet laza hangulatát, és ehhez a játékidő minden percében alkalmazkodva, pörgős filmélményt generál. A forgatókönyvben megteremtett humorfaktort Ritchie pazarul fokozza fel és tágítja ki fantáziadús beállításaival és elsőosztályú színészvezetésével. A könnyedség, valamint a vicces hangvétel nemcsak a dialógusokban nyilvánul meg, hiszen a direktor remekül szövi bele emlékezetes atmoszféráját az akciójelenetekbe is. A filmet indító autósüldözés, a motorcsónakos menekülés, és a finálébeli hajsza egyaránt tökéletesen lekötik a néző figyelmét, köszönhetően a kreatív kameramunkának és a tökéletes koreográfiáknak. Egyedül a közelharcokat feldolgozó képsorok esetében lóg ki valamelyest a lóláb, mert ezekben sajnos zavaró kamerarángatásra figyelhetünk fel. Fontos még megjegyezni a western utánérzést keltő, elsőosztályú zenei világot, ami a produkció hangulatának fontos alappillére.
Ahogy korábban említettem, Guy Ritchie színészvezetése érezhetően elsőosztályú, és ezt a gárda tagjai kivétel nélkül, maradéktalanul meghálálják. Jó látni, hogy Henry Cavill nem nyugszik bele Superman-be, és igyekszik komolyabb kihívásokat is bevállalni. Kiválóan alakít kissé beképzelt, ám szórakoztató karaktere bőrében. Armie Hammer büszke orosz ügynökként szintén emlékezetes, hát még ahogy a két főszereplő összedolgozik... Lenyűgöző! Alicia Vikander-nek kijut néhány gyengébb megmozdulás, de összességében ő is élvezetes játékot nyújt. Elizabeth Debicki zseniális démoni főgonoszként, és kisebb mellékszerepében Hugh Grant is nagyon laza.
Az U.N.C.L.E. embere bizonyítja, hogy korántsem kell még temetni Guy Ritchie pályafutását, van még benne bőven energia és kreativitás. Az év legjobbjai között a helye. 9,5/10.
