Az Amerikai Egyesült Államok, a szabadok és a bátrak hazája, a népek olvasztótégelye. Az egyik legfiatalabb ország, ám mégis befolyást gyakorol az egész világra. Nem olyan rég volt az az időszak, amikor szétszabdalt, tömény erőszaktól sújtott hely volt ez a föld. Amikor New York toronyházai és sugárútjai helyén még poros kocsmák magasodtak, amik között nem egyszer csordogált vérpatak, miközben a friss bevándorlókat folyamatosan sorozták a polgárháborúba. Erről a korszakról mesélt az évezred elején Martin Scorsese, csak kár, hogy munkájához nem kapott épkézláb forgatókönyvet.
1862-ben javában dúl az amerikai polgárháború. Amsterdam Vallon (Leonardo DiCaprio) ekkor hagyja el azt az árvaházat, ahol az elmúlt tizenhat esztendőt töltötte. Azért került az intézmény falai közé, mert kisgyerekkorában egy bandaháború során lemészárolta édesapját (Liam Neeson) a kegyetlen New York-i bennszülött, Bill Cutting, a Hentes (Daniel Day-Lewis). A fiú bosszút tervez, ám hogy a folyamatot kivitelezhetővé tegye, első körben elvegyül a város bandáinak világában, közel kerül ellenségéhez, és megismerkedik a ravasz tolvajlánnyal, Jenny Everdeane-nel (Cameron Diaz).
A New York bandái a polgárháború kontextusában igyekszik erőteljes emberiségkritikát megfogalmazni. A fokozatosan egyre jobban benépesedő Amerikát, konkrétabban New York városát bemutatva próbál beszélni fajgyűlöletről, értelmetlen agresszióról, és a bűnözés egy meglehetősen egyedi értelmezésmódjáról, ami az 1800-as éveket jellemezte. Viszont a történet nem képes igazi élményben részesíteni nézőjét, mert a forgatókönyv több sebből vérzik. A narratíva rendkívül gyermeteg, mintha egy kisfiú játszana a katonáival a nappali szőnyegén, a szövegkönyv hiteltelen, a karakterek pedig meghökkentő mértékben kisarkítottak és/vagy felületesek. Ám ami a legnagyobb probléma, az nem más mint a tény, hogy ez a film borzasztóan, botrányosan vontatott. A közel háromórás játékidőnek a fele bőven elég lett volna a cselekmény korrekt, és akár még élvezhetőnek is tetsző lebonyolításához, ám ehelyett próbára tehetjük kitartásunkat, ha sikerül egyvégtében végigülni a produkciót, hősnek tekinthetjük magunkat. Mindezen túl, vagy talán pont mindezek konklúziójaként elmondható, hogy a New York bandái, habár tényleg komoly dolgokról próbál beszélni, végső soron semmiről sem szól igazán.
Martin Scorsese a rendezői poszton ment mindent, de tényleg mindent, ami menthető, hiszen a sűrű szemöldökű direktorra, mint úgy általában semmikor, úgy most sem lehet panaszunk. Scorsese a költői eleganciát és a mocskos dinamizmust keveri jelenetkoreográfiáiban, így bőségesen generálva emlékezetes képeket. A karmester gyakorta használ szépen felépített, hosszú snitteket, amelyek részletgazdag mivoltuk által nyűgözik le a befogadót, emellett pedig a film egészének kontextusa igencsak grandiózus. Scorsese rengeteg statisztát használ nagyon tudatosan, és gondosan odafigyel a díszlet-, illetve a jelmezvilágra is, hogy a körítés tényleg maximálisan profi legyen. Mindennek tetejébe még Howard Shore-t is dicséret illeti, hiszen a művész karrierje során nem először alkotott remek filmzenét.
Leonardo DiCaprio jól alakít a főszerepben. Bár karaktere értelemszerűen nem ad lehetőséget igazán nagy parádézásra, nincsenek gondok színészi teljesítményével. Daniel Day-Lewis viszont talán élete legpocsékabb produktumát prezentálja. Alakítása minden pillanatában hiteltelen és erőltetett, helyenként egyenesen ripacsnak is titulálható. Cameron Diaz ugyanakkor valószínűleg nem túl minőségi életpályájának legjobbját hozza, kifejezetten jól ráérzett karakterére.
A New York bandái az egyik legvontatottabb film, amihez eddigi életem során szerencsém volt. Vannak értékei, Scorsese itt már kezdte bizonyítani, hogy ha valaki, akkor ő sohasem fog kiöregedni (ugye ez az ígéret azóta csak még jobban beérett), és a produkció zárása valóban nagyon erőteljes, ezt meg kell hagyni, viszont eme momentumokig ébren eljutni embert próbáló feladat. 6/10.