Otthonunk, szülőföldünk személyiségünk része. Mindaz, amit születésünktől kezdve látunk magunk körül, ami meghatározza azt, hogy miként tekintünk a világ egyéb szegleteire, ott van abban az országban, abban a városban, abban a házban, amibe beleszülettünk, ahol felnevelkedtünk. Ez még sem jelenti azt, hogy biztosan képesek leszünk majd boldogulni ezen a helyen, hogy tudunk magunknak olyan életet teremteni, amilyenről álmodunk. A legtöbben belenyugszanak ebbe, ám vannak azok a kevesek, akik fel merik vállalni a családtagok könnyeit, a honvágy súlyát, és a létbizonytalanság maró érzését, annak érdekében, hogy valahol máshol, valahol nagyon messze az otthontól talán megleljék azt, amire vágynak.

Egészséges gondolkodású, más megnevezéssel a nagy többséghez tartozó emberekként számos jelenség, attitűd, identitás lehet furcsa vagy egyenesen taszító számunkra. Ezek közül a transzexualitás az egyik, ha nem a legneccesebb, hiszen mégis milyen aspektusból vizsgálva érthető meg az, hogy egy férfit valami belső hang arra késztet, hogy feladja eleve elrendelt szerepkörét, és mind testben, mind pedig lélekben nővé váljon. Tom Hooper életrajzi drámán keresztül próbálja bemutatni ezt a kérdéskört.

Az alább tárgyalt filmeket a Scope100 program keretein belül láttam.

Évolution (2015)

Általános undort váltott ki ez az alkotás nézőtársaimból, ám én azon kevesek közé tartozom, akik mégis inkább azt mondták, hogy jó filmről van szó. Tény és való, hogy ez esetben az érdekes sokkalta találóbb jelző, hiszen igazán méltatni mégsem lehet a produkciót. Ez azért van, mert az Évolution ellenségként kezeli a nézőt. Nem csupán történetileg, de vizualitásában is próbára tesz, jelenetről jelenetere eltérő módon igazolva ezt az állítást. Nehéz megérteni, hogy miről van szó egészen pontosan. Alapvetően egy csapatnyi kisfiúról, akiken egymásra kínosan hasonlító nők morbid, perverz orvosi kísérleteket végeznek valahol, egy elhagyatott szigeten. A csodaszép természeti képek, és a kórház, vagy intézet, vagy akármi sötét, romos, nyomasztó belső terei tökéletes kontrasztot alkotnak, hogy mindezt durván megszentségtelenítse néhány olyan kép, ami könnyedén felforgathatja az átlagos moziba járó gyomrát. Mondom ezt én, aki lazán végigülte a Szerb filmet. Összességében tehát nem egyszerű, de kétségtelenül érdekes, gondolatébresztő, gyönyörűen fényképezett film az Évolution. 7,5/10.

Az már talán nem akkora meglepetés, hogy újra jók a magyar filmek, hiszen a folyamat már négy-öt éve, nagy erőkkel zajlik, ám talán egyelőre még kevesebben vannak azok, akik a televízió elé is hajlandók leülni aktuális hazai produkciók kedvéért (holott már ezen a téren is zajlanak a változások egy ideje). Az HBO magyarországi kirendeltsége ezen próbál változtatni, minden bizonnyal sikeresen, hiszen olyan bűnügyi drámát rittyentettek nekünk, ami egy-két apróságot leszámítva abszolút nemzetközi színvonalat képvisel.

Az alább tárgyalt filmeket a Scope100 program keretein belül láttam.

Chevalier (2015)

Ez a görög szatíra egy búvártúrán résztvevő férficsapat különös játékát mutatja be. A szereplők egy ismert vetélkedőfajtát alakítanak át, amelynek eredményeképpen elkezdik egymást pontozni a létező összes olyan területen, ami a hajó fedélzetén zajló szituációk keretein belül előkerülhet. Alapvetésként ez egyszerűen remek, hiszen azon túl, hogy ezáltal a sztori már különösebb egyéb erőfeszítés nélkül érdekessé válik, még a férfiak között a mindennapi életben zajló állandó, jórészt tudattalan versengést is sikerül leképezni. A problémakialakítás azonban túlságosan forgatókönyvszagú, vagy ha úgy tetszik, mesterkélt, ezáltal végig ott motoszkál a produkcióban a kissé zavaró hiteltelenség. Ahogy írtam, szatíráról beszélünk, aminek azonban nem minden esetben sikerül megtalálnia az egyensúlyt a dráma és a szarkasztikus humor között. Gyakran éreztem azt, hogy ebből bizony sokkal többet ki lehetett volna hozni, jóval szórakoztatóbb film is kisülhetett volna a tervezetből, annak ellenére, hogy a befejezés valóban nagyon erős. 7/10. 

Emlékszünk még arra a mindent elsöprő második évadra, ami vitathatatlanul a Homeland fénykorát jelenti, és ez valószínűleg már örökre így is marad. Ettől függetlenül azonban még mindig érdemes nézni ezt a sorozatot, nagyon lehet ugyanis szeretni ama bravúr miatt, amit a harmadik szezon befejezésével és a későbbi irányváltással produkált. A Homeland három évad alatt végigvitte és lezárta azt a nagyszerű alapkonfliktust, amelynek köszönhetően világszerte ismertté és népszerűé vált, ám ezek után is haladt tovább a produkció, és a negyedik évad azt is bizonyította, hogy ez a meglepő fordulat bizony maximálisan indokolt. Most íme, túl vagyunk az ötödik felvonáson is, és valóban, még mindig van spiritusz a színfalak között.

Az alábbi filmeket a Scope100 program keretein belül láttam.

The Here After (2015)

Jól tudjuk, hogy skandináv földről nem éppen cukormázas és/vagy habkönnyű alkotások szoktak érkezni, és az egyszer biztos, hogy Magnus von Horn még véletlenül sem akarja rombolni a statisztikákat. A svéd The Here After főhőse egy gimnazista fiú, aki két év bezártság után térhet vissza családjához és iskolájába, ám hamar észlelhetjük, hogy társai megvetéssel és távolságtartással viseltetnek irányába. Valami történt a múltban. Történetileg az a leginkább megkapó ebben az alkotásban, hogy képlékenyen kezeli főhősét, nem egy kész karaktert kapunk már a játékidő elején, csupán egy kirakóst, amit aztán segítségünkkel összeillesztenek az alkotók, így változtatva, alakítva a központi figura iránti érzéseinket. Ahogy feltárul a közelmúltbéli tragédia, egyre távolabb kerülünk a főszereplőtől, és nem is ez az, ami lenyűgöző, hanem a tudatosság, ami mögötte van. Filmtechnikai szempontból kiemelendő az operatőri munka, hiszen a Hollywoodhoz szokott néző nem gyakran találkozik ennyire átgondolt kamerabeállításokkal. Tetszett a szilárdság, a kameramozgások számának minimalizálása, és az, hogy a snittek felépítésükben rendszerint a kívülálló szemlélődő helyzetébe állítják a nézőt, ezzel egyfajta nyomasztó tehetetlenségérzetet sugallva. Hatásos, kemény dráma, amelynek összhatását még a remek színészi alakítások is fokozzák. 8/10. 

Már jó néhány éve tudjuk, hogy Alejandro González Iñárritu rendkívül tehetséges filmrendező, azonban a 2014-es Birdmannel már a legnagyobbak közé emelkedés felé is tett egy jókora lépést. Nem csoda hát, hogy új alkotását, A visszatérőt minden filmkedvelő epekedve várta, nem csak azért, mert a direktor ebben a produkcióban a tőle megszokottól egy kissé különböző történetet mesél el, hanem azért is, mert ez a következő cím, ami talán meghozza Leonardo DiCaprio számára azt az Oscar-díjat, amit már rég meg kellett volna kapnia.

Quentin Tarantino egyedi stílusát alkalmazva enyhén parodisztikus felhanggal ellátott műfaji tablók egész sorát készítette már el. Legutóbbi sikere, a Django elszabadul után úgy döntött, továbbra is megmarad a vadnyugati keretek között. Habár a kiszivárogtatott forgatókönyv körül nagy botrány kavarodott, a produkció végül elkészült, a végeredményt látva pedig mindannyian megköszönhetjük Tarantinónak, hogy mégis hajlandó volt belevágni a forgatásba.

Fontos: Én azokat a filmeket tekintem 2016-osnak, amelyeket valahol a világon, akármilyen keretek között jövőre mutatnak be legelőször, vagy egyszerűbben fogalmazva az IMDB-évjárat az, ami számít, NEM a magyar premier!

Nem hiszem, hogy túlságosan nagyszabású filmévünk lesz jövőre, de ha már legalább az alábbi tízes beváltja a hozzá fűzött reményeket, akkor én nem fogok panaszkodni.

10. Rogue One: A Star Wars Story

Természetesen mindenki jobban örülne, hogyha jövőre már Az ébredő Erő folytatása érkezne, de azért így sem fog senkit hidegen hagyni a következő Star Wars-kaland. A Halálcsillag terveinek megszerzéséről szóló sztorit Gareth Edwards dirigálja, de azért reménykedjünk, hogy látni is fogjuk az űrcsatákat, mielőtt rájuk zárulna egy hangárajtó vagy valami.