Nem vagyok feltétlenül rajongója Quentin Tarantinonak, sőt, van olyan filmje, amit egyenesen utálok, viszont azt meg kell hagyni, hogy az egyik legegyedibb stílussal rendelkező művész a filmvilág jelenlegi mezőnyében. Ez nem is annyira a rendezéseiben nyilvánul meg, hanem sokkal inkább a forgatókönyveiben, különös tekintettel a szövegekre, dialógusokra. Direktori munkájával pedig mindig elég beteg hatású fekete humorral tölti meg a rendszerint különös cselekményt. Különös, mert Tarantino filmrajongó fejjel készít mozgóképet, gyakorlatilag minden munkájával egy-egy nagy műfaj előtt tiszteleg. Túlzással akár még a paródia minősítéshez is eljuthatunk filmjei kapcsán. A gengszterfilmek, a szamurájos akciók, és a háborús hangulat után ezúttal Tarantino egyik kedvenc műfaját, a sokak által már évtizedek óta temetett westernt vette elő.

A vaddélen járunk, uralkodik a fekete rabszolga kereskedelem. A forgatókönyv rögtön a dolgok közepébe csap, ugyanis az amúgy állati ütős nyitójelenet után azonnal megérkezik a kőkemény forma Dr. King Schultz ( Christoph Waltz ), és felszabadítja az egyik megtörés irányába haladó fiatalembert, Djangot ( Jamie Foxx ). Cserébe csak annyit kér, hogy Django vigye el őt korábbi rabszolgatartóihoz, ugyanis, mint kiderül, a doktor valójában fejvadász, aki jó pénzért vadássza le a bíróságnak a szemetet. A páros gyorsan összenő, jó barátok lesznek, így Schultz elhatározza, hogy segít Djangonak kiszabadítania kegyetlen rabszolgasorban sínylődő feleségét ( Kerry Washington ) a kisebb birodalommal rendelkező ültetvényes, Calvin Candie ( Leonardo DiCaprio ) karmai közül. A dolgok elfajulnak, mígnem Django, Schultz nyugtatgatásai ellenére, túlnő mesterén, és elszabadul.

Ez egy nagyon, de nagyon Tarantinos mű lett, a rendező stílusa a Ponyvaregény óta nem érződött ennyire áthatóan. Sokáig gondoltam Tarantinora pocsék direktorként, viszont már jó ideje átlátom művészetének lényegét, ami soha nem volt annyira nyilvánvaló, mint a Django elszabadulban. A rendező titka az, ahogy már fönt is említettem, hogy képes rajongóként gondolni a saját filmjeire is, és egészen egyszerűen úgy akar hasonlítani a műfaj korábbi nagyjaira, hogy az eredeti stílust teljesen kifordítja önmagából. Ez teszi őt egyedivé. A Django elszabadul megemeli kalapját a western műfaja előtt, ám mégis képes hozzátenni az aranykor óta eltelt évtizedek tapasztalatát, mintegy nosztalgikus utóízt hagyva maga után. És igen, a szövegkönyv, azok a dialógusok, amiket csak ez a vadbarom tud írni! A Django is hemzseg a hosszú, egy helyszínes képsoroktól, ahol nem történik semmi, csupán annyi, hogy a szereplők beszélnek. Szabályosan szófosásuk van, pont úgy, mint a Ponyvaregényben.

Persze, ezeknek a soroknak kitűnő színészekre van szükségük, és ők most sem hagyják cserben a rendezőt. Még mondhatni, Jamie Foxx a leggyengébb tagja a gárdának, de hát tudjuk, hogy ez mit takar, ha megnézzük a stáblistán a többi nevet. Igen, elsősorban én is Waltzra gondolok, aki lélegzetelállító! Elképesztő játékot produkál a csávó, én esküszöm nem emlékszem, mikor láttam utoljára ilyet. Félelmetes! Olyan kiváló hanghordozással beszél, amely egyszerre emlékeztet Hans Landara, és ruházza fel Schultz karakterét elképesztő rideg lazasággal és magabiztossággal. Nyilvánvalóan a főszereplőt sem kell azért nagyon félteni, Jamie Foxx szépen építi fel a kegyetlenné váló figura fejlődését. DiCaprio pedig, hát hihetetlen... tök fiatal még, de alakításának mégis könnyfakasztóan jutalomjáték hatása van. Mintha egy 70 éves legendát látnánk élete utolsó filmjében brillírozni. Asszem ezzel is elmondtam, mennyire meglepő, hogy Leonardo DiCaprio produkálta a legnagyobb meglepetést karrier terén azzal, hogy az utóbbi évek egyik legjobb aktorjává nőtte ki magát a korábbi szépfiúskatulyából. Most már a fő gonosz figurát is kipipálhatja. Természetesen Quentin is feltűnik néhány perc erejéig, majd emlékezetesen, sokfelé távozik. Emlékezetes mellékszerepet produkál még a jó öreg Samuel L. Jackson, aki közeledik 140. filmszerepéhez, de már a 148.-ig be van táblázva. Hihetetlen nigger hanghordozással tolja Candie kedvenc szolgájának, jóformán tanácsadójának figuráját.

Kerry Washington pedig mindezt kidülledt szemekkel nézi, meg néha sikít...

Mint azt megszokhattuk már Tarantinotól, filmje ezúttal is igen erőszakos. Sok a feszültségtől vibráló dialógus, de ha ezek egyszer véget érnek, megkezdődik a lövöldözés, ahol ömlik a vér, repülnek a testek, és fülsiketítő halálhörgések zengik be a hallótávot. Amikor pedig éppen nem üvöltöznek, akkor a remek betétdalok vagy a hangulatos filmzene szólnak, ezzel téve teljessé ezt a remek produkciót, melynek talán egyetlenegy igazán nagy negatívuma a túlságosan is a régiekre hajazni akaró fényképezés. 8/10.