Az már talán nem akkora meglepetés, hogy újra jók a magyar filmek, hiszen a folyamat már négy-öt éve, nagy erőkkel zajlik, ám talán egyelőre még kevesebben vannak azok, akik a televízió elé is hajlandók leülni aktuális hazai produkciók kedvéért (holott már ezen a téren is zajlanak a változások egy ideje). Az HBO magyarországi kirendeltsége ezen próbál változtatni, minden bizonnyal sikeresen, hiszen olyan bűnügyi drámát rittyentettek nekünk, ami egy-két apróságot leszámítva abszolút nemzetközi színvonalat képvisel.

Attila (Thuróczy Szabolcs) gazdag, luxusautóval jár, óriási villában él, van egy gyönyörű felesége, Janka (Ónodi Eszter), egy osztályelső lánya, Mira (Döbrösi Laura), és egy nagymenő fia, Márk (Olasz Renátó). Első ránézésre tehát abszolút minden a legnagyobb rendben, sőt, még annál is jobban van. A gond azonban az, hogy a család vagyonának gyakorlatilag egyetlen forintja sem legális úton érkezett a gondosan elzárt széfbe. Attila fiatalkora óta főállású csaló, rendszeres munkatársa Hollós Endrének, a magyar szervezett bűnözés egyik fontos alakjának (Anger Zsolt). Húsz év után azonban meginog a léc, az elkövetett bűnök súlya szépen fokozatosan, majd egyre gyorsabban kezd visszaáramlani Attilára, és ha ez még nem lenne elég, neje, és gyerekei is elindulnak, mindannyian saját, személyre szabott kárhozatuk útján.

Voltak bizony évek, nem is kevés, amikor még csak reménykedni sem voltunk hajlandók abban, hogy hazai alkotók ilyen magas színvonalat fognak majd produkálni a tévében. Nagy meglepetésünkre, és még nagyobb elégedettségünkre azonban felnőtt egy olyan filmes generáció, ami vásznon és kis képernyőn egyaránt képes világviszonylatban is korrekt, sőt mi több, magas szintet létrehozni és fenntartani. Az Aranyélet egészen biztosan meghatározó mérföldköve a magyar televíziózásnak.

A produkció könnyedén beleeshetne abba a hibába, hogy a látszólag túlságosan komplexre tervezett cselekménybe végül belezavarodnak az írók, így a végső élmény csupán részlegesen lehet majd pozitív. Azonban ahogy haladnak előre az epizódok, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy mennyire pazar módon át van gondolva ez az egész. Alapvetően négy szálon futó történetfolyamot láthatunk kibontakozni, hiszen a négy főszereplő külön-külön is megkapja saját kálváriáját. Ebből aztán persze lenyűgöző személyiségrajzok bontakoznak ki. Attila, aki megszerzett, óriási vagyona ellenére mégsem tud kilépni az örök lúzer szerepköréből, ezzel paradoxon karakterábrázolást mutatva, szép lassan felfogja, hogy mindaz, amit két évtizeden át elkövetett, most kegyetlenül visszacsapódik az arcába. Janka szegény sorból érkezett, ennek megfelelően ő az a figura, aki nem érez bűntudatot az illegálisan megszerzett vagyon miatt, ő az, aki mesterkedik a háttérben, aki a drótokat próbálja rángatni, aki manipulál. Mérhetetlenül aljas figura, de nemes egyszerűséggel olyannyira talpraesett, hogy nem lehet nem kedvelni. Márk, a 17 éves gimnazista mindenáron nőt akar szerezni magának, és ezért apja mocskos ügyeibe és kapcsolataiba is hajlandó belemászni, hogy ezáltal pénzhez jusson. Mira pedig szülei képmutatásától besokallva beleveti magát a züllés gyönyöreibe, aminek eredményeképpen a sorozat legerőteljesebb vonulataként nagyon komoly, összetett jellemelemzés megy végbe, amit nyilván a serdülő kori kontextus csak még tovább fokoz. A négy szál természetesen időről időre metszi, keresztezi egymást, hiszen vannak közös konfliktusforrások, na meg természetesen az a tény, hogy egy családról beszélünk. Ez egy bitang erős, szövevényes, élvezetes, és veszettül izgalmas bűnügyi családregény. 

Nyilvánvaló, hogy a remekbe szabott írói munka dacára még simán elhasalhatna az összkép, ám szerencsére ilyesmiről távolról sincsen szó. Az Aranyélet filmtechnikailag is magasra teszi a mércét. A jelenetkoreográfiák nem fásulnak be, a történeti kontextus mindig ki van használva, a beállítások izgalmasak, az operatőri munka pedig egyszerűen mesteri. Nem csak azért, mert nagyon dinamikus, ezzel pörgetve még jobban a cselekményt, hanem azért is, mert mer kísérletezni, újításokat próbálni. Az évad vége felé olyan egy snittes jelenetet kapunk, ami számomra rögtön a True Detective hasonló ominózus képsorát idézte. Sokkal rövidebb annál, de van annyira ütős. Tudni fogja, aki megnézi, hogy melyik jelenetről van szó. Emellett még az is elmondható, hogy a készítők nem szívbajosak, láthatunk néhány igencsak naturális képkockát a nyolc epizód során, némelyik tényleg kifejezetten szaftos és/vagy brutális. A remek jelenetkonstrukciók hátterében kiválóan megválogatott betétdalok csendülnek fel, személy szerint nagyon örültem a Pokolgépnek és a Tankcsapdának.

Évtizedek siralmas termékei generálta eredményként amikor ma leülünk magyar mozgóképet nézni, mindig attól félünk, hogy rossz, kínos, idegesítő színészi játékokat fogunk látni. Lassacskán kezdjük már magunk mögött hagyni ezt az ártó sztereotípiát, és a folyamatban bizony az Aranyélet is nagy előrelépés, olyannyira, hogy a remek rendezés és a pazar történet mellett a színészi játék a produkció harmadik nagy erőssége. Thuróczy Szabolcs kifejezetten jó a főszerepben, de nála még hitelesebbek a fiatal szereplők, Olasz Renátó és Döbrösi Laura, utóbbi kifejezetten kiemelkedő teljesítményt nyújt. A prímet viszont Ónodi Eszter viszi, aki hihetetlen érzékkel hozza tenyérbemászó, és mégis zseniális figuráját. 

Az Aranyélet az utóbbi évek magyar film- és sorozatgyártásának egyik toronymagasan kiemelkedő teljesítménye. Nézeti magát, és tényleg csak apró, a nagy egész szempontjából lényegtelen momentumokba lehet belekötni. Ha kapunk még néhány ilyen évadot, az lesz maga a mámor. 9/10.