Az alábbi filmeket a Scope100 program keretein belül láttam.

The Here After (2015)

Jól tudjuk, hogy skandináv földről nem éppen cukormázas és/vagy habkönnyű alkotások szoktak érkezni, és az egyszer biztos, hogy Magnus von Horn még véletlenül sem akarja rombolni a statisztikákat. A svéd The Here After főhőse egy gimnazista fiú, aki két év bezártság után térhet vissza családjához és iskolájába, ám hamar észlelhetjük, hogy társai megvetéssel és távolságtartással viseltetnek irányába. Valami történt a múltban. Történetileg az a leginkább megkapó ebben az alkotásban, hogy képlékenyen kezeli főhősét, nem egy kész karaktert kapunk már a játékidő elején, csupán egy kirakóst, amit aztán segítségünkkel összeillesztenek az alkotók, így változtatva, alakítva a központi figura iránti érzéseinket. Ahogy feltárul a közelmúltbéli tragédia, egyre távolabb kerülünk a főszereplőtől, és nem is ez az, ami lenyűgöző, hanem a tudatosság, ami mögötte van. Filmtechnikai szempontból kiemelendő az operatőri munka, hiszen a Hollywoodhoz szokott néző nem gyakran találkozik ennyire átgondolt kamerabeállításokkal. Tetszett a szilárdság, a kameramozgások számának minimalizálása, és az, hogy a snittek felépítésükben rendszerint a kívülálló szemlélődő helyzetébe állítják a nézőt, ezzel egyfajta nyomasztó tehetetlenségérzetet sugallva. Hatásos, kemény dráma, amelynek összhatását még a remek színészi alakítások is fokozzák. 8/10. 

The Summer of Sangaile (2015)

Eme lenyűgözően semmilyen litván film főhőse egy 17 éves lány, aki éppen identitáskeresésének krízistől sújtott, depresszív időszakában jár. A sírógörcsök és önvagdosások sorozatát egy különleges, új ismeretség lazítja fel. A gond az, hogy ez a mozgókép azonban a legkisebb mértékben sem különleges, sőt, mi több, nemes egyszerűséggel borzasztó. Nem csupán unalmas és feledhető, de még fárasztó és idegesítő is. És hogy miért? Azért, mert az alapvető panelek egészen ügyesen lettek megválogatva. A történet a fiatalkor erőteljes gátlásairól szól, ám ezek leküzdésével elnyerhető az álmok valóra válásában beteljesedő szabadságérzet. Ennyire jó mondanivalót ilyen lélektelen, fakó, egysíkú tálalásmódban prezentálni... hát ehhez már kifejezetten hozzáértés szükséges. Egy-egy szépen vágott montázs, illetve néhány jól komponált beállítás emeli valamelyest a produkció fényét, ám összességében ez talán a legrosszabb felnövéstörténet, amit valaha láttam. Ennél még a Transformers is jobb coming of age mozi (jujj, de tényleg leírtam...). 4/10.

Sparrows (2015)

Izland is képviselteti magát a Scope idei válogatásában. Az indokolatlanul verebes című film még nem bloggeréletrajzom jól megérdemelt filmadaptációja, hanem történet egy városi fiúról, akit anyja lepasszol az északi ország legészakibb pontján élő édesapjához, akivel már évek óta csak szórványosan tartották a kapcsolatot. A különös, új kontextusba kerülő élet érdekes táptalaja a számomra leginkább a dramedy zsánerébe sorolható produkciónak. Mert való igaz, a Sparrows erejét az adja, hogy habár alapvetően egy nagyon komoly, drámai sztoriról beszélhetünk, mégis akadnak benne szép számmal olyan életszerű, fanyar módon cinikus attitűddel felruházott szituációk, amelyeken lehet nevetni. Nem is feltétlenül azért, mert ténylegesen vicces az, ami történik, hanem mert olyan lehetetlen módon, szinte már kínosan igaz pillanatok ezek. Tény és való azonban, hogy a fajsúly dominál, én személy szerint már nagyon régen láttam ennyire erősen összerakott utolsó negyed órát. Kőkemény gyomros, erőteljes végkifejlet. A hangulatot érzékletesen fokozza az operatőri munka, amely szép képekkel prezentálja a soha el nem sötétülő északi égbolt alatt meghúzódó, a közép-európai szemnek egészen szürreális vidéket. 7,5/10.