Világszerte képregényrajongók tömegei kaptak sikítófrászt az X-Men kezdetek: Farkas meglehetősen, és egyben nagyon enyhén szólva rendhagyó Deadpool-értelmezésén. A nagydumás, szórakoztató antihősből eszelős, néma(!) gyilkológépet csináltak a készítők. A Fox már jó ideje tartozott a népnek egy derekas bocsánatkéréssel, ami most, egy hosszú huzavona után megszülető döntés értelmében létrejövő önálló mozifilm formájában végre megérkezett. Már az előzetesek alapján egyértelmű volt, hogy ez tényleg egészen másféle szuperhősfilm lesz, és miután hazájában megkapta a magas R kategóriás korhatár-besorolást, már nem is volt kérdés, hogy mindenki nyálát csorgatva várja a művet. 

Közkedvelt műfaj a krimi, hiszen a nézők nagy része szereti a nyomozás hangulatát, azt, hogy a szereplőkkel együtt ő maga is gondolkodhat a cselekményt mozgató rejtélyek nyitján, tippelhet arra, hogy vajon ki a gyilkos, és magában levezetheti indítékokra, motivációkra vonatkozó fejtegetéseit. A krimi a történetmesélés talán leginkább interaktív jelleggel bíró műfaja. Amikor meghalljuk a bűnügyi szócskát, rendszerint mindenkit kétkedő szemmel fürkésző, sokrétű kérdéseket puffogtató, huszadik századi zsarukra gondolunk. Jean-Jacques Annaud Umberto Eco regénye alapján készült alkotása azért rendhagyó képviselője a műfajnak, mert lecseréli a krimi világának megszokott kontextusát, ezzel ismeretlen terepre űzve a nézőt.

Lehet, hogy Isten létezik, de hogy nem önjelölt földi helytartóin keresztül szól az emberekhez, az egészen biztos. Természetesen a tömegeknek szükségük van hitre ahhoz, hogy civilizáltan tudjanak élni, hogy legyen mibe belekapaszkodni, legyen hova bújni a halálfélelem, a semmi, a teljes és végleges elmúlás gondolata elől. Ez így helyes, ám mégsem kéne az emberek halálfélelmét pénzre és hatalomra váltó egyházak, kultuszok és szekták irányítása alatt birkacsorda módjára vonulni. Azt gondolnánk, hogy a 21. századra ezt már felfogta az emberiség, de itt még sajnos nem tartunk. És pont ez a mentalitás - az a gondolat, hogy isten szolgái mentességet kapnak minden esetleges ballépésük terhe alól, nemes egyszerűséggel azért, mert saját állításuk szerint ők az úr képviselői - vezet ahhoz, hogy rejtve maradhatnak olyan szomorú, rémisztő és tragikus eseménysorozatok, amelyek közül több évtizednyi késéssel felderített egyet a Boston Globe oknyomozó csapata az évezred elején.

Ben Stiller-t leginkább színészi minőségében szoktuk emlegetni, hiszen filmográfiájának nagy részét olyan alkotások teszik ki, amelyekben csak ezen a poszton vett részt. Rendelkezik azonban ő egy rendezői karrierrel is, ami nem számlál túl sok címet, ám bizonyos szempontból érdemesebb rá odafigyelni, mint kizárólagos színészi tevékenységére. Elég, ha csak a Trópusi viharra gondolunk, ami a 2000-es évek egyik legeredetibb vígjátéka volt, de a néhány éves Walter Mitty titkos életének is megvoltak a maga értékei, még ha kirobbanó sikert nem is ért el a nézőknél. Stiller legtöbbet emlegetett direktori produkcióját, a Zoolander-t eddig azért nem néztem meg, mert a divatvilág forgása olyannyira hidegen hagy, hogy még egy ezt a területet messziről érezhetően kifigurázni szándékozó alkotás sem tudott nagyon lázba hozni. Nagyon sajnálom, hogy nemsokára érkezik a második rész, mert ha azt nem ütik nyélbe, talán egy életen át megkímélhettem volna magamat ettől a förtelemtől...

Lassacskán beindul a 2016-os filmév, nemsokára meglátjuk, hogy milyen lesz ez az év, hogy melyek lesznek azok a most még rejtett gyöngyszemek, amelyek aztán jelölések tucatjait gyűjtik be, mik azok a nagyreményű produkciók, amik végül csalódást okoznak, és azok a most még egy legyintéssel elintézett alkotások, amelyeket végül sokszor újrázunk majd.

De még mindezek előtt nem feledkezhetünk meg 2015-ről, amelynél élhettünk már meg jóval tartalmasabb esztendőt is filmes szempontból, de azért akadt sok szép megcsillanás is. Eljött az ideje annak, hogy én is megosszam személyes toplistámat. Az alábbiakban egy 10-es rangsorban foglaltam össze, hogy melyek voltak azok a tavalyi alkotások, amelyeket a legjobban szerettem, mellette pedig kiemelek még néhány különdíjast, olyan produkciókat, amik nem fértek be a legjobb tízesbe, ám mégsem szabad megfeledkezni róluk, mert a maguk módján kiemelkedőek voltak. (Összesen 100 darab 2015-ös filmet láttam).

Fontos: A magyar médiumok nagy részével ellentétben én azokat a filmeket tekintem 2015-ösnek, amelyeket legelőször, akármilyen körülmények között tavaly mutattak be valahol a világban, vagy egyszerűbben megfogalmazva az IMDB-évjárat az, ami számít, NEM a magyar premier.

Következzen tehát lista! 

A tapasztalatszerzés mindennél fontosabb, ha a boldogulásról van szó. Márpedig ez a folyamat már abban a pillanatban elkezdődik, amikor az újszülött világra jön. Szépen fokozatosan, napról napra, a milliónyi beérkező inger hatására kialakul bennünk a kép környezetünkről és a helyről, ahová érkeztünk. Lassacskán megértjük, hogy ez egy óriási tér, tele lehetőséggel és veszéllyel, és nekünk itt, ebben az hatalmas sötét rengetegben kell majd megtalálnunk a helyünket. Ez az első, legfontosabb tudás, amit megszerzünk az életünk során. Lenny Abrahamson filmjének ötéves főhősét pont ettől az ismerettől fosztja meg a sors...

Ezúttal egy idegennyelvű, illetőleg egy animációs Oscar-jelöltről lesz szó röviden.

Mustang (2015)

A Saul fiához hasonlóan szintén magától értetődően Oscarra jelölt produkció középpontjában öt lánytestvér áll, hagyománytisztelő török ház gyermekei. Tizenéves fiatalságukat tapasztalatszerzésre fordítanák, ám ehelyett kénytelenek nagybátyjuk rémuralomnak tetsző fennhatósága alatt sínylődni. A Mustang talán legnagyobb erőssége az, ahogy egyértelműnek tetsző párhuzamokat tökéletesen fordít ki önmagukból. A szabadság ízére vágyó lányok számára így lesz az iskola a menedék, míg az otthon a börtön, a tanév a felszabadultság, amíg a nyári vakáció a bezártság világa. Tény, hogy a produkció dramaturgiailag kissé kapkodó helyenként, nem mindig egyszerű követni az eseményeket, ám az is biztos, hogy Deniz Gamze Ergüven számos szép jelenettel érzékelteti filmje lényegét. Ez pedig nem más, mint a tiszta ártatlanság és vágy, amit tömlöcbe vet egy hibás értékrend, ennek eredményeképpen pedig a családi kötelékek is átértékelődnek, és egészen más emberi kapcsolatok, barátságok, valamint tanár-diák kötődések jutnak feljebb a ranglétrán. 8/10. 

Hamarosan már tényleg megérkezik a 2015-ös évet összegző toplistám, igyekszem még ezen a héten megosztani veletek, ám addig sem feledkeztem meg a keserédes tényről, miszerint rohan az idő, és íme, megkezdődik a 2016-os filmév. Természetesen nem ez az az időszaka az esztendőnek, amikor a legnagyobb sikereket és mesterműveket várjuk, a január és a február a középszeré szokott lenni. Az évet ezúttal a Disney indítja, akik kormánykereket tekergető, fütyörésző Mickey egerüket most Chris Pine-ra cserélték.

Az igazság olyan, mint a költészet. És a legtöbben kurvára gyűlölik a költészetet...

Én úgy vagyok vele, hogyha valami matek vagy valamilyen gazdaságtan, akkor meglapulok, csak legyen meg a kettes és legyen elég bólogatni, miközben az okosabbak osztják az észt. Nem vagyok jó benne, ennek megfelelően én is azok közé tartozom, akik a gazdasági vészhelyzetek alkalmával csupán szorongva nézik a lesújtó állapotokat, de a kiváltó okokat nem igazán látják át, vagy legalábbis nem teljes mértékben. Adam McKay filmje is ebből az alapvetésből indul ki, célja, hogy elmagyarázza a tudatlanoknak, mi is történt 2008-ban a világgazdasággal.

Sylvester Stallone szép kis reneszánszot hozott össze magának, ehhez kétség sem férhet. Gyönyörű plusz kört adott Rocky Balboának, megsétáltatta még egyszer Rambo karakterét és összeverbuválta műfajtársait néhány nagy közös akciózásra a The Expendables filmekben. Lassacskán kezdett egyértelművé válni, hogy nem találkozhatunk többé kedvenc bunyósunkkal új történetben a vásznon, de persze ez érthető is, hiszen egyszer még jó ötlet volt, hogy az öreg Rocky ismét ringbe száll, másodszorra már tényleg csak paródiának illet volna be. Ám ekkor érkezett meg Ryan Coogler egy forgatókönyvvel, amiben a nagy karakter mellékszereplő csupán, a hangsúly valami egészen másra helyeződik. Egy örökségre. A bajnok első ellenfele, Apollo Creed örökségére...