Az igazság olyan, mint a költészet. És a legtöbben kurvára gyűlölik a költészetet...

Én úgy vagyok vele, hogyha valami matek vagy valamilyen gazdaságtan, akkor meglapulok, csak legyen meg a kettes és legyen elég bólogatni, miközben az okosabbak osztják az észt. Nem vagyok jó benne, ennek megfelelően én is azok közé tartozom, akik a gazdasági vészhelyzetek alkalmával csupán szorongva nézik a lesújtó állapotokat, de a kiváltó okokat nem igazán látják át, vagy legalábbis nem teljes mértékben. Adam McKay filmje is ebből az alapvetésből indul ki, célja, hogy elmagyarázza a tudatlanoknak, mi is történt 2008-ban a világgazdasággal.

Évtizedeken át mindenki abban a hitben élt, hogy az amerikai lakáspiac szilárd lábakon áll, és soha, semmilyen körülmények között nem dőlhet be. A magabiztos állapotot rengetegen kihasználták, ám miközben Amerika hízott és partizott megállás nélkül, a szándékolatlanul összetákolt bomba időzítője ketyegni kezdett valahol a hibás rendszer gyomrában. A kép túl komplex volt ahhoz, hogy a legtöbben átlássák, ám akadt néhány kivételes figura, akik meglátták a sorok között az igazságot. Elsőként Michael Burry (Christian Bale) észlelte a valóságot, aki ezt követő meghökkentő szerződéskötéseivel vicc tárgyává vált, ám elméletén felbuzdulva Jared Vennett (Ryan Gosling) is építkezni kezdett, ezzel nyomozásra ösztönözve Mark Baum (Steve Carell) csapatát, akik a hitelpiac mocskát körbejárva felderítették a rettentő tényt, miszerint a világgazdaság akármelyik pillanatban összeomolhat.

Az első reakcióm a film után az volt, hogy habár egy kurva szót nem értettem belőle, tetszett. És valahol ez is A nagy dobás lényege, hiszen a narráció már a produkció elején leszögezi, hogy nem baj, ha nem értjük a szakzsargont, hiszen ennek pont ez a cél. A bankárok direkt úgy fogalmaznak, hogy olyan hatást keltsenek, mintha csak ők értenének ehhez a területhez. A forgatókönyv szavainak, eszmefuttatásainak nem a jelentését kell értenünk, hanem a súlyát kell érzékelnünk. Ennek a habitusnak megfelelően nem a tényekre, hanem az előadásmódra helyeződik a hangsúly. Ez egy fajsúlyos alapokra épülő, cinikus vígjáték. A pörgős párbeszédek és ironikus epizódok közepette az öngyilkos rendszer két vállra fektetésén keresztül mutatják be a készítők a hedonista, öntelt amerikai világ egészségtelen magatartását és önzőségét.

Adam McKay rendezése szerencsére eléggé izgalmas, még ha eredetinek feltétlenül nem is nevezhető. Száraz, tényszerű dokumentáció helyett feszesre vágott, érdekes és pörgős komédiát láthatunk, ami valós tragédiákat tesz meg cinizmusa céltáblájává. A jelenetek sodrásában rendszerint felvillannak a popkultúra, a fogyasztói társadalom, és az amerikai hírvilág asszociációkat generáló képsorai, rövid bejátszásai, amelyek mintegy hátteret festenek az egész csillogó káosznak, vagy ha a film verzióját használjuk, a macskaszarba csomagolt kutyaszarnak. Mindeközben remekül megválogatott, hangulatos és változatos betétdal-repertoár fut a képek mellett.

A színészgárda nagyszerű teljesítményt nyújt. Narrátorunk, vezetőnk a történetben Ryan Gosling, aki korrektül helytáll. Christian Bale egészen remek tragikomikus hatású karakterének bőrében, de feltűnik Brad Pitt is, aki könnyed, laza, nagyon hiteles mellékszerepet hoz. A prímet azonban Steve Carell viszi, aki egyszerre nagyon elgondolkodtató és hihetetlenül szórakoztató a túlbuzgó, elfojtott belső gondokkal küzdő Baum szerepében.   

A nagy dobás épphogy elmarad attól a szinttől, ahol már kirobbanónak nevezhetnénk, ám ettől függetlenül nagyszerű filmélmény. Egy komoly téma szándékosan komolytalan bemutatása sok tartalommal és humoros képsorral, na meg remek színészi alakításokkal. 8,5/10.