A tapasztalatszerzés mindennél fontosabb, ha a boldogulásról van szó. Márpedig ez a folyamat már abban a pillanatban elkezdődik, amikor az újszülött világra jön. Szépen fokozatosan, napról napra, a milliónyi beérkező inger hatására kialakul bennünk a kép környezetünkről és a helyről, ahová érkeztünk. Lassacskán megértjük, hogy ez egy óriási tér, tele lehetőséggel és veszéllyel, és nekünk itt, ebben az hatalmas sötét rengetegben kell majd megtalálnunk a helyünket. Ez az első, legfontosabb tudás, amit megszerzünk az életünk során. Lenny Abrahamson filmjének ötéves főhősét pont ettől az ismerettől fosztja meg a sors...

Joy (Brie Larson) igyekszik minél jobb anya lenni. Ennek megfelelően már régen megértette az ötödik születésnapját ünneplő Jackkel (Jacob Tremblay), hogy a szoba, ahol élnek, az ő valóságuk, a valódi dolgok sorát mindössze az ágy, az asztal, a két szék, a vécé és a tévé képezik. Vannak persze félig valóságos alakok is, mint a kisfiú elképzelt kutyája, vagy az a furcsa, ijesztő fickó, aki éjszakánként érkezik a szobába. Az események áramlása hirtelen fordulatot hoz, és Jack megtudja, hogy öt éven át hazugságban nevelkedett, hiszen a szoba falain kívül ott van a valódi, tágas nagy világ, mindaz, amit eddig csupán a tévé képernyőjén látott. Az igazi valóságba megérkezve az anyának újra, kisfiának pedig végre élnie kell. Ám lehet, hogy a szűk szoba magánya után ez nem is olyan egyszerű feladat...

Azt a legfontosabb leszögezni, hogy A szoba igazi főhőse nem az édesanya, akire mindannyian gondolnánk, hanem az ötéves kisfiú. Az ő rendkívül hiteles, tökéletesen finomra hangolt narrációja a forgatókönyv legkedvesebb, ugyanakkor leginkább szívszorító vonulata is. A készítők a játékidő teljes hosszában az anya-fia páros szintjén tartják a cselekményt, hiszen habár összességében az érzékelhetőnél jóval nagyobb horderejű eseménysor zajlik, mi csak azt láthatjuk, ahogy a főszereplők befogadják és megélik a konfliktust. A konfliktust, aminek alaphelyzete hihetetlenül rémisztő, ám húsba vágóan valóságos. A szobába zárt kisfiú ismerkedése a világgal megható és őszinte emberi dráma, Joy pengeélen táncolása pedig felzaklató, erőteljes mellékszál.

Fontos végiggondolni, hogy mi is ez a szoba. Alapvetően egy hátborzongató, emberi kudarc eredményeképpen előálló, valóságos tragédiahelyzet, amihez hasonló bármikor bárkivel megtörténhet, de persze a gondolkodni vágyók lejjebb ereszkedhetnek a szimbólumok szintjére. Lehet a kis helység a világtól túlzott mértékben óvott kisgyermek életszemlélete is, aki családja jó szándékú, mégis káros visszatartásának eredményeképpen kortársaihoz képest jóval később kezdhet tapasztalatokat szerezni. Az is elképzelhető, hogy a szoba valamilyen sorscsapdát jelképez, lehet akár bármilyen hátrányos, ellehetetlenítő helyzet megfelelője is.

Az mindenesetre biztos, hogy Lenny Abrahamson a szobán belül és a szobán kívül játszódó jelenetekben is kettő célt tűz ki maga elé. A rendező egyrészről egy különleges, mély, és mégis gyönyörű módon átlagos anya-fia kapcsolatot mutat be a lehető legemberközelibb, legérzelmesebb tálalásban, másrészről pedig gond nélkül rávesz minket arra, hogy erre a két órára azonosuljunk a kisfiúval, aki élete első éveit bezárva töltötte. A kiváló rendezői megoldásoknak és a remek operatőri munkának köszönhetően mi magunk is érezhetjük Jack félelmét és bizonytalanságát, ahogy kitekintünk a kórház ablakán a mélységbe, ahol utak futnak és autók száguldoznak. Olyan dolgok, amilyeneket még soha korábban nem láttunk, csak a  tévében. Anya és fia kapcsolatát pedig nagy erejű emocionális sokkokkal prezentálja a rendező, nem ritkán bokszolva meg szívünket és lelki világunkat, és nem azért mert hatásvadász, hanem mert annyira, hihetetlenül őszinte és tiszta. 

Brie Larson-t már láthattuk fiatalok problémáival foglalkozó filmben, konkrétabban a szintén nagyszerű Átmeneti állomásban, bár tény, hogy az egy egészen más jellegű történet volt. A színésznő remekül alakít, játéka hiteles és tele van érzelemmel. Ügyesen mutatja be karakterét, akiről a játékidő legelején még nem rendelkezünk teljesen tiszta képpel, később pedig kiválóan prezentálja a lelki összeomlás szélére sodródott édesanya kálváriáját. A produkció igazi sztárja azonban Jacob Tremblay, aki azért természetesen évekkel idősebb karakterénél, de ez persze a legkisebb mértékben sem hitelteleníti érdemeit. Nagyon ritkán találkozhatunk ennyire érzékletes, ilyen szépen felépített gyerekszínészi produktummal. Maradéktalanul tudunk vele azonosulni, minden mozzanata tökéletesen hiteles. Remélhetőleg nagy karrier áll még a kissrác előtt.

A szoba erőteljes filmdráma, a maga két órájában nem igazán engedi el a nézőt, végig beszippantva tartja. Erőteljes cselekményvezetés, jól megírt karakterek, szép zene, és kiváló alakítások. Nem érdemes kihagyni! 9,5/10.