Kérte: MrRaizy
Szeretjük azt hinni, hogy minden gyerek békés, boldog környezetben, szerető családban nevelkedik fel. Hogy a valóság ettől a bugyuta, naiv képtől mennyire messze áll, azt talán nem is lehet megfelelő jelzővel kifejezni. Mert talán nem túlzás kijelenteni, hogy nap, mint nap vannak emberek, az életet (és talán egy-két más dolgot is) nagy kanállal habzsoló fiúk és lányok, akik későtizenévesen, vagy húszas éveik elején éretlenül, beképzelten, önmaguk sebezhetetlenségébe vetett hittel állnak a nagyvilág kapujában. Persze, egy évvel később, amikor megszületik a nem kívánt, de mégis megtartott gyermek, már nem ilyen magabiztosak. Ők feladják, hátat fordítanak, az eredmény pedig a magára maradt, máris megcsonkított lélekkel síró utód. És akkor még egy szót sem ejtettem a különböző családon belüli erőszakfajták hatására bekövetkező jellembeli torzulásokról, amik szintén játszi könnyedséggel törik darabokra a fejlődő személyiség egészét, hogy valami egészen megdöbbentő, elkeserítő káoszt hagyjanak maguk után. Ilyen, idejekorán elbaszott sorsokról szól Destin Daniel Cretton rendezése.
A film középpontjában a 12-es számú átmeneti otthon helyezkedik el, ahol hátrányos helyzetű gyerekeknek nyújtanak szállást, és segítséget tizennyolc éves korukig. A gyerekekkel napi rendszerességgel foglalkozó, gyakorlatilag velük élő fiatal dolgozók egyfajta főnöke, Grace (Brie Larson) maga is sötét démonokkal küzd, miközben próbálja megoldani saját problémáit, ugyanakkor igyekszik segítséget nyújtani a gyerekeknek, különösen a kora miatt az otthont hamarosan elhagyni készülő Marcusnak (Lakeith Lee Stanfield) és a dühkitörésekkel küszködő Jaydennek (Kaitlyn Dever).
Destin Daniel Cretton második nagyjátékfilmjéről van szó, és látva ezt a mesterművet, őszintén remélem, hogy az úriember a későbbiekben sem hagy fel a filmkészítéssel. Az Átmeneti állomás valami egészen elképesztően hiteles, valóságos tálalásban mutatja be a hátrányos helyzetű fiatalok osztályrészét. Elborzaszt, elszomorít, és gyomron vág. Nem azért vág gyomron, mert valami óriási csattanót szállít a játékidő végén, hanem azért, mert minden egyes másodpercében, a lehető legmélyebb magabiztossággal közli, hogy Héj, te hülye, ott a karosszékben, remélem belefulladsz a popcornba, mert ez itt kurvára a valóság! És nem csak egy film. A hatásos rendezői munka mögül könnyedséget érzünk ki. A remek beállításokkal, pazar koreográfiákkal elkészített jelenetek a szolid zenei aláfestésekkel egészülnek ki, és érik el, hogy a néző teljes mértékben belefeledkezzen a film által közvetített érzelmi koktélba. Ja, koktél, mert az Átmeneti állomás valóban megrendít, és színültig feltölt a keserűséggel, sőt, egy hangyányi bűntudattal is, azonban a színfalak mögött végig ott bujkál, és néha előkukucskál a különös, a történetbe valahogy nem illeszkedő, de mégis egyértelműen szükséges gyönyörűség. A gyönyörűség, amit a bajok, problémák, és igazságtalan sorsok ellen folytatott, kitartó és megingathatatlan szélmalomharc gerjeszt. És ez a plusz adalék az utolsó csepp, amitől ez a mozgókép vitathatatlanul megkerülhetetlen remekművé válik.
Az üzenetet feldolgozó, majd azt a nézőnek prezentáló karakterek szenzációsan vannak megírva. Grace rendkívül összetett figura, hiszen sötét a múltja, az agya és a lelke tele van a sokáig meg nem nevezett sérelmek nyomaival, és pokolian nehéz a számára, hogy továbblépjen végre. A gyerekekkel való közös munka számára egyfajta terápia, és ahogy ez a kép szépen fokozatosan összeáll, úgy válik Grace karaktere lenyűgözővé. Marcus magában hordozza a tragédiát, a fájdalmat, azt a szenvedést, ami már messze túl van a kiábrándultságon. A fiú hatásos rap-jelenete annyira tökéletesen foglalja össze a karakter személyiségét, amire nem tudok megfelelő dicsérő jelzőt találni. Jayden elnyomja, magába fojtja fájdalmát, így amikor az felhalmozódik, a lányból kirobban a düh, amit aztán meglehetősen sokáig tart levezetni. Szintén remek karakterről van szó, Jayden meséje a polipról és a cápáról az egész film csúcspontja. Lehengerlő!
A színészi játékok természetességükben, maximális hihetőségükben lenyűgözőek. Brie Larson kiváló, átérezhető alakítást produkál, ahogy Lakeith Lee Stanfield is remekel, a színész ugyanis tökéletesen érzékelteti a karakterében élősködő tragédiát. A legjobb azonban kétségtelenül Kaitlyn Dever, aki annyira velőtrázóan hiteles, hogy abba belerokkan a néző lelkivilága. A gárda többi tagja is szépen helytáll, de ők a mesterhármas.
És amikor a zárójelenetben Sammy megint kirohan az udvarra, és Grace kimondja, hogy Here we go, na, akkor viszi be az Átmeneti állomás a kegyelemdöfést, mert mégegyszer, de ezúttal minden korábbinál nyomatékosabban közli, hogy ez nem csak egy egyedi epizód volt. Csupán néhány nap egy világból, ahol minden nap ilyen. Tele haraggal, fájdalommal, szomorúsággal, és azzal a bizonyos, a szart belülről pusztító gyönyörűséggel, a folyamatos küzdelemmel. 10/10.
