Lehet, hogy Isten létezik, de hogy nem önjelölt földi helytartóin keresztül szól az emberekhez, az egészen biztos. Természetesen a tömegeknek szükségük van hitre ahhoz, hogy civilizáltan tudjanak élni, hogy legyen mibe belekapaszkodni, legyen hova bújni a halálfélelem, a semmi, a teljes és végleges elmúlás gondolata elől. Ez így helyes, ám mégsem kéne az emberek halálfélelmét pénzre és hatalomra váltó egyházak, kultuszok és szekták irányítása alatt birkacsorda módjára vonulni. Azt gondolnánk, hogy a 21. századra ezt már felfogta az emberiség, de itt még sajnos nem tartunk. És pont ez a mentalitás - az a gondolat, hogy isten szolgái mentességet kapnak minden esetleges ballépésük terhe alól, nemes egyszerűséggel azért, mert saját állításuk szerint ők az úr képviselői - vezet ahhoz, hogy rejtve maradhatnak olyan szomorú, rémisztő és tragikus eseménysorozatok, amelyek közül több évtizednyi késéssel felderített egyet a Boston Globe oknyomozó csapata az évezred elején.

Az internet egyre nagyobb térhódításának dacára a népszerűségét továbbra is őrző Boston Globe Spotlight elnevezésű, oknyomozó újságírókból álló csapata, a tapasztalt szerkesztő, Walter Robinson (Michael Keaton) által vezetve épp most zárt le egy ügyet, de az újsághoz újonnan érkező Marty Baron (Liev Schreiber) kezdeményezésére máris kezdik a következő nyomozást. Korábbi tanúvallomások és interjúk alapján ésszerű következtetésnek tetszik, hogy Boston színfalai mögött több gyermekeket büntetlenül molesztáló katolikus pap is tevékenykedik. A Spotlight oknyomozói, Sacha Pfeiffer (Rachel McAdams) és Mike Rezendes (Mark Ruffalo) kutatásba kezdenek, amelynek eredményeképpen hamarosan kiderül, hogy az ügy mélyebbre és távolabbra nyúlik, mint azt akár képzelni merték volna, végül pedig rájönnek, hogy egy kifejezetten összeesküvésre hajazó, szövevényes bűnügyi hálózattal van dolguk. Amelynek kellős közepén a nagyra becsült katolikus egyház foglal helyet.

Gyakran panaszkodhatunk arra, hogy a filmesek olyan igaz történeteket visznek vászonra, amelyek nem igazán valók mozgóképi alapanyagnak, hiszen habár lehetnek fontos események, nem tartalmaznak elég potenciált egy kétórás mozifilm megfelelő, minőségi kitöltéséhez. Na ezúttal erről még véletlenül sem lehet szó, hiszen habár nem vagyok nagy ismerője az elmúlt évek fontos oknyomozó riportjainak, abban biztos vagyok, hogy a Spotlight pedofil papok utáni kutakodása egyike a megkerülhetetlen munkáknak. Tom McCarthy filmje ilyen szempontból igazán fontos alkotás. A kivitelezés mégis lehetne erősebb. Mert a Spotlight jó film, de lehetne ezerszer jobb is. Az mindenképpen kiemelendő pozitívum, hogy a rendkívül kényes, sokakat valószínűleg érzékenyen érintő alaptémát bátran kezeli és szókimondóan tálalja. Ugyanakkor azonban ez a film nem nevezhető többnek hiteles, erőteljes dokumentációnál. Valóban, az események és a fontos szereplők bemutatása érzékletes és részletgazdag, de az előadásmódban még sincsen benne az a plusz, amiért esetleg hamar újranéznénk a produkciót. Gondoljunk a szintén mostani díjszezonos A nagy dobásra, ami remekül, kreatívan mutatta be a pénzügyi válságot, holott simán lehetett volna csak egyszerű, száraz tényközlés. Olyan, mint a Spotlight. Mert ez csupán egyszerű tényközlés, persze hangsúlyozom ismét, hogy annak viszont nagyon jó. 

Tom McCarthy rendezése a forgatókönyv szellemiségét és színvonalát követi. Tény, hogy a jelenetkoreográfiák szolgaian, átláthatóan és hitelesen prezentálják az eseményeket, de az a bizonyos plusz, amiért már tényleg jogosan megérdemelné az Oscar-jelölést, hiányzik belőle. Tetszett, hogy a rendező sok jelenetet épít a hosszabb, lekövető kameramozgásokra, ezektől a párbeszédes szituációk tömkelegének unalmasabb része is dinamikusabbnak hat, ellentétben azzal, hogyha a szereplők egyszerűen egy asztalnál ücsörögve dumcsiznának. A kiemelkedő csúcspontok, a történet fordulatainak kellő súlyú érzékeltetése viszont valahogy kimarad a direktor repertoárjából, pedig tényleg érezhető, hogy átlátja a sztori lényegét és igyekszik minél tudatosabban felépített képsorokat tárni a néző elé. Kissé az volt az érzésem, hogy McCarthy nem igazán találja a filmhez megfelelően illeszkedő, egyedi rendezői stílust, amit például Adam McKay remekül meglelt A nagy dobásban, így inkább csak elmeséli, ami történt, dokumentálja az esetet, de földhöz már nemigen vág vele.

Az azért biztos, hogy színészi fronton nem lehet sok panaszunk, hiszen a gárda tagjai remekül helytállnak. Rachel McAdams végre megkapta élete első Oscar-jelölését, azonban akármennyire is kedvelem a színésznőt, úgy gondolom, hogy pont ezért a produktumért enyhe túlzás a nomináció. Nem is jut neki kellő tér a kibontakozásra, csupán egy-két jelenetet kap, amelyek mélyrehatóbban az ő karakterére helyeződnek, ahol tényleg igazán színészkednie kell. Mark Ruffalo jelölése már érthetőbb, neki sokkal nagyobb része van az összesített élményben. A színész ügyesen fogja meg figuráját, érdekesen, egyedien kelti életre. A prímet Michael Keaton viszi, aki mintha valóban valamiféle reneszánszon dolgozna, hiszen a Birdman után íme ismét egy jó filmben teszi tiszteletét, ráadásul remek alakítást nyújtva.

A Spotlight összességében jó film, de inkább nevezném átlagosan minőségi, egyszeri megnézésre ajánlatos, enyhe thriller beütéssel operáló oknyomozó drámának, mint magasan kiemelkedő, Oscar-esőre érdemes mesterműnek. Robbantani ugyanis nem tud. Pedig meg lenne benne a potenciál hozzá. 8/10.