Három évvel ezelőtt érkezett a mozikba a Die hard örökségének aktuális követe, amelyben a 300 óta Hollywood egyik legtökösebb gyilkológépeként számon tartott Gerard Butler aprította a koreai terroristákat, méghozzá a Fehér Ház falain belül, természetesen egymagában. Az elnök és az amerikai hazafias eszme megmentéséért vívott harcot végül olyannyira sikeresnek ítélték, hogy idén befutott a folytatás, viszonylag fű alatt, nem túl nagy marketingkampány kíséretében. Gerard Butler visszatért, az államfőt sem cserélték le azóta, a változatosság kedvéért azonban most nem az Egyesült Államok egyik legfontosabb épületét, hanem a brit fővárost b@sszák szét.

A sportfilmek zsánere az általában amúgy is a hétköznapi viszontagságokat bemutató filmdráma műfajának egyik legemberközelibb válfaja. Nem számít, hogy a néző soha életében nem bokszolt, nem vett részt olimpián, nem játszott amerikai futballcsapatban, és hasonlók, hiszen életének fontos állomásain céljaiért ő maga is ugyanúgy megküzdött, ahogy teszi azt az edzőteremben és a ringben Rocky, a pálya szélén Herman Boone, vagy a Csoda a jégen hokisai a csúszós talajon. Pontosan ezért lehet remekül azonosulni egy jól összerakott sportfilmmel, hiszen abban az esetben, ha a morális töltetet eltalálják a készítők és képesek elérni, hogy a befogadó szimbolikusan tekintsen a látott történetre (akár öntudatlanul is), akkor máris önmagát láthatja az egyén, mint élete sportpályáján a főhőssel együtt az utolsó pillanatig harcoló, vért és verítéket izzadó megtestesülése, aki korántsem biztos, hogy győztesként távozik majd a meccs végét jelző sípszó után. De ahogy azt sokakkal egyetemben Eddie Edwards is bebizonyította, nem is ez az, ami igazán számít.

Sacha Baron Cohen neve az elmúlt tíz évben összeforrt a vígjátékműfaj legegyedibb módon megbotránkoztató kategóriájával, hiszen filmjei rendszerint kényes témákból csinálnak viccet, ráadásul elképesztően otromba, tiszteletlen stílusban. Én személy szerint máig nehezen tudok dűlőre jutni a színész-forgatókönyvíró sajátos gondolkodása és kisugárzása kapcsán, de az biztos, hogy legutóbb A diktátor nagyon bejött, így természetesen kíváncsi voltam az új agyeldobásra is, amelyben Cohen Mark Strong-ot viszi bele a rosszba. Arra azonban előzetesen egyáltalán nem gondoltam, hogy Aladeen társadalmi-politikai görbetükre bizonyos szempontból csupán laza matiné az Agyas és agyatlanhoz képest.

Tavaly csupán egyetlen okból kifolyólag tettem próbát a The Affair című sorozattal, ugyanis tudni akartam, miként nézhet ki az a produkció, ami elvitte a Golden Globe-díjat a House of Cards lehengerlő második szezonja elől. Meglepetésemre mégsem tudtam olyan jót fröcsögni, amilyet akartam, hiszen Hagai Levi és Sarah Treem sorozata tényleg jól sikerült. Tény, hogy minden idők egyik leghatásosabb politikai thrillerét nem múlja felül, ám kétség sem férhet egyediségéhez, hiszen a The Affair alapvetése szerint azt mutatja be, hogy a férfi és a nő, vagy akár egyik és másik ember mennyire eltérően emlékszik vissza ugyanazokra az eseményekre. Ennek megfelelően minden epizódban megnézhettük a történet adott kronológiai szakaszát a férfi és a női főszereplő szemszögéből is, miközben egy rendkívül feszült, emberi dráma kezdett kibontakozni a szemeink előtt. A második szezon javarészt az előzmények elvrendszerét viszi tovább, ám mégis más egy kicsit.

A művet a 2. Magyar Filmhéten láttam.

Az újfent szárnyalásba kezdő magyar filmvilág változatos kompozíciókkal ajándékozott meg bennünket az elmúlt néhány évben. A Liza, a rókatündér szürreális mesemondást, az Isteni műszak hangulatos fekete komédiát, míg a friss Oscar-díjas Saul fia fajsúlyos holokauszt-drámát mutatott, és persze ezzel még közel sem teljes a felsorolás. Nem szabad azonban elfelejteni az életszerű, kisemberi történeteket, amelyek mozgóképes manifesztációira szintén kíváncsi a közönség. Horváth Lili filmje gondoskodik arról, hogy ez a zsáner se maradjon minőségi képviselő nélkül.

A gigászi mitológiai csaták, rémisztő szörnyetegek, és férfias párharcok ígérete mindig előhozza a nézőkből a kalandra és látványra vágyó gyermeki ént, ám ezt a belső érzelemegyüttest mégis meglehetősen ritkán sikerül meglovagolniuk a készítőknek. Most egy látszólag grandiózus fantasy-kalandfilm érkezett a mozikba, mely az egyiptomi világ kontextusában mesél hősökről és árulókról, mindez ráadásul A holló és az Én, a robot című alkotásokat is jegyző Alex Proyas kezei között formálódott teljes egésszé. Lehet így egyáltalán rossz a végeredmény?

Ó, de még mennyire!

Az HBO már bőven a Trónok harca előtt is adott maradandó sorozatokat a világnak, sőt mi több, valódi mérföldköveket. A kiemelkedően komplex és profi bűnügyi históriaként méltán magasztalt The Wire mellett kétségtelen, hogy a csatorna gengszterfilmszériája, a The Sopranos forog legtöbbet a közvélemény száján, sokan, vagy ismerői közül tán szinte mindenki minden idők legjobb tévés produkciói között tartja számon. Most, hogy végre én is sikerrel eljutottam a teljes mű végéig, ideje megosztanom a bennem Tony Soprano életszagú, vérmocskos kálváriájának hatására felkavarodott gondolatokat.

Hamarosan átadják az aktuális Oscar-díjakat, amelyek közül eggyel, három évtized után valószínűleg újra magyar nagyjátékfilmet fognak kitüntetni. Az biztos, hogy nagy meghökkenést váltana ki, hogyha nem a Saul fia lenne idén a legjobb idegennyelvű alkotás a gálán. És ha a magyar film reneszánsza máris ilyen nagy eredményeket produkál, szinte értelemszerű, hogy illik elővenni azt a meghatározó alkotást, amely eddig egyedüli hazai nagyjátékfilmként büszkélkedhet a rangos elismeréssel. Persze ez csupán az egyik ok, amiért mindenképpen látni kell, az Oscartól függetlenül is fontos mű.

Volt már, hogy vitába keveredtem az animáció mibenlétét illetően. Nem szeretem ugyanis azt a gondolkodásmódot, amely szerint a nem élőszereplő produkciók kizárólag gyerekeknek vagy a fiatalabb korosztálynak szólnak, nemes egyszerűséggel azért, mert aki akár egy egészen kicsit jártas a témában, jól tudja, hogy ez marhára nem így van. Sőt mi több, meglehetősen kevés az olyan animáció, ami kifejezetten a kicsiknek készül és/vagy nem található meg célközönsége magasabb korosztályokban is. Manapság azért már szélesebb körben is kezdik felfogni a népek, hogy van ez a bizonyos televíziós műfaj, amit leginkább felnőtt rajzfilmek néven szokás emlegetni. A kategória legismertebb képviselői minden bizonnyal a South Park és a Family Guy, néhány éve azonban berobbant egy egészen új, friss töltet. A Rick and Morty-t gyakran emlegetik a Vissza a jövőbe alapvetésének újraértelmezéseként, ám természetesen ennél sokkalta többről van szó. A közelmúlt egyik legsúlyosabb mesterművéről...

A science fiction műfajnak nem csak a mozitörténetben és a regényirodalomban, hanem a televíziózás világában is komoly múltja van, hiszen számos kultikus széria született már ebben a kategóriában, elég ha csak a Star Trek-re, a Doctor Who-ra, vagy a Battlestar Galacticára gondolunk. Az utóbbi években visszaszorult a műfaj, különösen az izgalmas űr sci-fi zsánerében nem láthattunk emlékezetes alkotást (más téren azért volt például Orphan Black, szóval összességében nem olyan rossz a helyzet), így a rajongók talán már kezdtek is lemondani a reneszánsz reményéről. Ám most a SyFy csatorna merész regényadaptációt indított útjára, és bizony a The Expanse hamar meghódította a nézők szívét. Nem érdemtelenül!