Az HBO már bőven a Trónok harca előtt is adott maradandó sorozatokat a világnak, sőt mi több, valódi mérföldköveket. A kiemelkedően komplex és profi bűnügyi históriaként méltán magasztalt The Wire mellett kétségtelen, hogy a csatorna gengszterfilmszériája, a The Sopranos forog legtöbbet a közvélemény száján, sokan, vagy ismerői közül tán szinte mindenki minden idők legjobb tévés produkciói között tartja számon. Most, hogy végre én is sikerrel eljutottam a teljes mű végéig, ideje megosztanom a bennem Tony Soprano életszagú, vérmocskos kálváriájának hatására felkavarodott gondolatokat.

Anthony Soprano (James Gandolfini) vállalkozó a hulladékbizniszben dolgozik... papíron legalábbis. Valójában a New Jersey alvilágát irányító maffiacsalád magas rangú tagja. Főnöke halála után Tony lép elő, mint a család vezetője, akinek ezentúl minden üzleti ügyre, az összes riválisra, valamint az esetleges árulókra és a nyomában loholó szövetségi ügynökökre is oda kell figyelnie. Mindemellett élete átlagosabb vonulatán is rendszerint hullámvölgyek várják, hiszen, különösen olasz gyökerei tudatos tiszteletéből kifolyólag ápolnia kell házasságát szeszélyes feleségével (Edie Falco) és nevelnie rendszerint problémákkal küzdő, serdülő gyerekeit, Meadow-t (Jamie-Lynn Sigler) és A.J.-t (Robert Iler). Nem csoda hát, hogy a nagy nyomás hatására végül maffiavezértől szokatlan, gyengeséget sugárzó módon felkeres egy pszichológust (Lorraine Bracco).

Lehetne vitatkozni azon, hogy a The Sopranos elsősorban minek is minősül, hiszen nagyjából egyenlő szinten funkcionál karakterdrámaként és bűnügyi történetként. Ennek megfelelően én nem is akarnék ítélkezni ebben a kérdésben, egyszerűen csak annyit mondanék, hogy a sorozat mindkét fenti minőségében megállja a helyét. Hiába vezeti a maffiát, hiába tűnik határozott, erős férfinak, hiába tapad vér a kezéhez, Tony időről időre komoly lelki és mentális válságoktól szenved. A pszichológiai üléseken játszódó, a sorozat összjátékidejének jelentős részét kitevő jelenetek ennek megfelelően szinte mindig különleges, a produkció egészéből kiemelkedő hangulati töltetet képviselnek. Az elképesztően kreatívan kigondolt és pazarul kivitelezett rémálomjeleneteken kívül ezek azok a képsorok, amelyekben igazán feltárul a főhős gyenge, hétköznapian emberi oldala, ezekben a jelenetekben panaszkodik, sír és dühöng olyan dolgokon, amelyeket másokkal nem oszt meg. Ettől válik a The Sopranos igazán érdekessé vagy ha úgy tetszik veszélyessé... hiszen nagyon közel hozza a nézőhöz a gengsztert, olyan szituációkba kényszeríti, amivel az átlagos befogadó is könnyedén tud azonosulni.

Ahogy írtam, a bűnügyi vonal is jól működik a sorozatban. Habár vontatott egy kicsit, összességében nem panaszkodhatunk, hiszen szövevényes, sokrétű, jól felépített cselekményt láthatunk kibontakozni az évadok sodrásában. Természetesen, ahogy minden gengszterfilmben, úgy itt is fontos szerep jut a betyárbecsületnek, és az árulásnak, mint az ebben a közegben elkövethető legsúlyosabb bűnnek, és persze a műfajtól megszokott kontrasztos élmény is megvan az odaadó családi közösségben élő, mégis kegyetlen, gátlástalan gyilkológépek képében. Sopranoék újra és újra pengeélen táncolnak, hiszen soraikban rendszerint felüti fejét a gyengeség, a törvény oldaláról pedig nem szűnnek meg nyomozni utánuk, ráadásul a New York-i család képezte konkurenciával is egyengetniük kell forró talajon táncoló kapcsolatukat. Tehát a sorozat bűnügyi fronton is meglehetősen összetett, az emberi és az üzleti tényezők remek egyensúlyban érvényesülnek benne. 

Ez nem film, ez a valóság. Persze ez nem igaz, ám a készítők rendszerint ezt a hatást ébresztik bennünk azáltal, hogy művüket ügyes manőverezéssel kissé kiemelik a popkultúra kétdimenziós keresztmetszetéből. Hőseink rendszerint utalgatnak olyan nagy hatású filmekre, mint A keresztapa, a Nagymenők, vagy éppenséggel a Fűrész, sőt, néha ismert filmes személyiségek önmagukat játszva teszik tiszteletüket. Az alkotók ezzel egyaránt tisztelegnek a megemlített és/vagy bemutatott nevek és címek előtt, ám céljuk érezhetően sokkalta inkább az, hogy ezáltal úgy aposztrofálják művüket, mint a valós világ síkján zajló, és ezáltal még emberközelibbé, így pedig még félelmetesebbé váló históriát. 

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a The Sopranos családregény is egyben, hiszen nagyon fontos, olykor, sőt, gyakran még a maffia történeténél is fontosabb Tony családi élete, neje és gyermekei, akik rendszerint különböző konfliktusokkal néznek szembe, ellentétekbe keverednek. A viharos házastársi kapcsolat bemutatása rendkívül hatásos, ám eme vonulat legemlékezetesebb megmozdulásai kétségtelenül A.J. karakteréhez fűződnek. A sorozat története során korai serdülő éveit taposó, így különösen befolyásolható fiú a lehető legkülönfélébb, lelkileg és mentálisan is megterhelő, életszagú problémákba ütközik, miközben ólomsúllyal nehezedik rá apja árnyéka és a bűn világának hatalma, ami születése óta körbeveszi. Nem véletlen tehát, hogy nehéz eldönteni, vajon a cím mire is utal pontosan. A maffiacsaládra vagy Tony Soprano magánéletére? Abban maradhatunk, hogy leginkább mindkettőre.

A gengszterfilmektől megszokhattuk a naturális erőszak-ábrázolást, nem kérdés, hogy ez is az életszagúság malmára hajtja a vizet. A The Sopranos-ra ilyen téren sem lehet panaszunk, hiszen gyakran tolnak az arcunkba egészen megrázó vérengzéseket, leszámolásokat, kivégzéseket, ezeket rendszerint tökéletesen hiteles hatással ábrázolva, a gyengébb gyomrú nézőket talán el is veszítve ezáltal. A szexualitás terén is hasonló a helyzet, bár itt talán nem olyan nagyon explicit módon, de példának okáért a meztelenkedés terén nem szívbajosak a készítők.

Egy ilyen erőteljes drámasorozat esetében természetesen nem mehetünk el szó nélkül a színészgárda munkája mellett sem. James Gandolfini a főszerepben minden idők valaha televízióban látható egyik legjobb alakítását nyújtja. Elképesztő, hogy a színész milyen hihetetlen mélységekig leereszkedik a karakter lényébe, ezzel a megfelelő narratív pontokon nagyszerű energiákat szabadítva fel. Tökéletesen működik Tony Soprano bőrében, gyakorlatilag eggyé válik vele. Hasonló jókat lehet elmondani Edie Falco-ról is, aki a női főszerepben számos érzelmi katarzis kiteljesedését segíti elő, miközben pazarul prezentálja figurája vívódásainak lényegét. Értelemszerűen végigmehetnék az összes fontosabb szereplőn, de mindannyiuk kapcsán csak a hitelességet, az életszerű produktumot tudnám újra és újra megemlíteni.

A befejezés meglehetősen furcsa. Sajnos süt róla, hogy az alkotóknak gőzük sem volt arról, hogy miként kéne lezárni ezt a nagyszabású gengszterregényt, így végül egy ügyes trükkel, egy hatásos, feszültségben gazdag átveréssel búcsúznak, amiért haragudni ugyan nem tudunk, de azért marad némi keserű íz a szánkban. Összességében viszont nagyszerű ez a sorozat, kár kihagyni! 9/10.