Sacha Baron Cohen neve az elmúlt tíz évben összeforrt a vígjátékműfaj legegyedibb módon megbotránkoztató kategóriájával, hiszen filmjei rendszerint kényes témákból csinálnak viccet, ráadásul elképesztően otromba, tiszteletlen stílusban. Én személy szerint máig nehezen tudok dűlőre jutni a színész-forgatókönyvíró sajátos gondolkodása és kisugárzása kapcsán, de az biztos, hogy legutóbb A diktátor nagyon bejött, így természetesen kíváncsi voltam az új agyeldobásra is, amelyben Cohen Mark Strong-ot viszi bele a rosszba. Arra azonban előzetesen egyáltalán nem gondoltam, hogy Aladeen társadalmi-politikai görbetükre bizonyos szempontból csupán laza matiné az Agyas és agyatlanhoz képest.
Nobby (Sacha Baron Cohen) az angliai Grimsby munkásnegyedében tengeti züllött mindennapjait, amelyek többnyire piálással, focinézéssel és kilenc gyerekének elrontásával telnek. Mindeközben azonban a sörhasú, pajeszos selejt még mindig, huszonnyolc év után is abban reménykedik, hogy újra találkozhat öccsével, akivel még kisgyerekkorukban szakadtak el egymástól. Sebastian (Mark Strong) azóta az MI6 berkein belül szuperügynökké vált. Épp egy merényletet próbál megakadályozni, amikor a hollétéről váratlanul tudomást szerző Nobby feltűnik a semmiből és szépen elbarmolja az akciót. Ezt követően Sebastian menekülni kényszerül saját munkaadói elől, miközben bátyja levakarhatatlanul lohol a nyomában, így a számos eszelős fordulatban bővelkedő menekülés és nyomozás során a rég elhagyott testvéri szál felélesztésére is lehetőség nyílik.
A legfontosabb leszögezendő tény, hogy ehhez hasonló vígjátékok nem gyakran járják a mozikat, nemes egyszerűséggel azért, mert nem is nagyon készülnek ennyire durva vizualitással rendelkező komédiák, így aki úgy gondolja magáról, hogy erős gyomorral rendelkezik, már csak ezért is tegyen egy próbát a produkcióval. Az Agyas és agyatlan az egyik legexplicitebb műfajbeli film, amit valaha láttam, és bizony nem csak az állati és emberi nemi szervek vég nélküli árasztásával sokkol, hanem Cohentől korántsem szokatlan módon a nagyon erős, más nevettető szándékú alkotásokban általában tabunak számító kényes témákon alapuló humorbombákkal is próbára teszi a befogadó tűrőképességét. Egyéni személyiségtől függ, hogy a néző képes-e erre a nyolcvan percre kicsit átértékelni a világnézetét, és röhögni ezeken a valóban durva ötletekből kiburjánzó, mindennek és mindenkinek görbetükröt mutató ökörségeken.
Azért A diktátorhoz hasonlóan a maga módján ez a produkció is rendelkezik tartalmi világgal, és helyenként meglepően komoly módon képes reflektálni bizonyos társadalmi problémákra. A testvéri kapcsolat flashback-rendszerben megelevenedő gyökerei például kifejezetten erősnek mondható drámai élt adnak a történethez, persze miden egyes megható visszatekintés után érkezik egy gigantikus elefántpénisz vagy egy néger vagina, ha esetleg megfeledkeztünk volna arról, hogy milyen filmre is váltottunk jegyet. Továbbá azt is érdemes megjegyezni, hogy Louis Leterrier rendező akciókoreográfiái kifejezetten ütősek. A nézőponti szemszögből rögzített izgalmak meglehetősen egyediek, ütősek és adrenalindúsak.
Sacha Baron Cohen szokásához híven ezúttal is szenvedélyesen kelti életre az épp aktuális sötét bunkót, aki annyira szerencsétlen, hogy még az életveszélyes helyzeteket sem képes kellő komolysággal kezelni. Játéka azonban nem válik irritálóvá, megint csak jól bevált önmagát hozza, de szórakoztatóan teszi. Mark Strong gondolhatta, hogy még fénykorában érdemes bevállalni valami baromságot is a komoly szerepek mellé, bár tény, hogy ebben a sztoriban pont az ő karaktere az egyetlen hülyeségtől mentes tényező.
Az Agyas és agyatlan bunkó, tiszteletlen, meghökkentően naturális suttyókomédia. Ez mind igaz, viszont azzal sem lehet vitatkozni, hogy egyúttal veszettül szórakoztató is, bár azért az szerencse, hogy a játékidő hosszát nem eresztették bő lére. 8/10.
