Az időutazós filmeknek mindig megvan a maguk varázsa, egyrészt azért, mert ez a science fiction azon zsánere, ami talán a legtöbb lehetőséget biztosítja a készítőknek, másrészt pedig azért, mert a történet esetlegesen (vagyis mindig) felmerülő logikai bakijait eleve az alapvetés miatt nem veszik olyan szigorúan a nézők és a kritikusok. Néhány éve még valószínűleg kevesen reménykedtünk volna abban, hogy Magyarország is előáll egy időhurkos mozgóképpel. Hát most itt van. De arra még így se nagyon számíthattunk, hogy a Hurok tényleg ilyen istentelenül jó lesz!

Az alább tárgyalt műveket a 23. Titanic Filmfesztiválon láttam.

Fekete (2015)

És igen, jól sejtitek, már megint előszedték Rómeó és Júlia történetét, ami a belgák értelmezésmódjában kifejezetten emlékeztet a Leonardo DiCaprio-féle, napjainkba átültetett feldolgozásra. Mavela (Martha Canga Antonio) a kemény Black Bronx banda tagja, de nem annyira fekszik neki a bűnöző élet, ráadásul váratlanul beleszeret a rivális 1080-asok vezérének öccsébe, Marwanba (Aboubakr Bensaihi). A tiltott szerelem virágzásából végül erőteljes ellentétek burjánzanak ki, hamarosan pedig már semmi nem marad szent, az utcákat pedig elönti a vér. Mindez persze meglehetősen kiszámítható tálalásban érkezik, hiszen a Fekete minden egyes képkockája előre sejthető, igazi meglepetéseket nem hordoz a cselekmény. Összességében azonban egész jó filmről beszélünk, hiszen rendezésileg pofásan oda van téve a dolog. A narratíva üteme erőteljes, magába szippantja a nézőt, a jelenetkoreográfiák hatásosak, az erőszak ábrázolása naturális és kegyetlen. Összességében tehát működik az inkább erős idegzetűeknek ajánlható, kőkemény gengsztersztori, amiben a klasszikus tragédiába fúló hősszerelmi szál is megfelelően rátalál helyére. Csak kár, hogy tényleg rohadtul kiszámítható minden egyes mozzanat... 7/10.

A művet a 23. Titanic Filmfesztiválon láttam.

Az emberi megismerés rendkívül érdekes folyamat. Amikor egy új személy feltűnik az életünkben, kezdetben csak statiszta, majd mellékszereplő, fokozatosan tárulnak fel személyiségének rétegei. Ahogy az idő előrehaladtával egyre jobban megismerjük egymást, úgy kerülnek felszínre az egykori idegen érzelmei, gondolatai, vágyai és félelmei. Megismerjük jelleme azon vonásait, amit szeretni, és azokat is, amiket utálni tudunk. És a folytatás mibenléte csak ekkor dől el...

A 2008-as Cloverfield nem csak az áldokumentarista kézi kamerás zsáner egyik legkiemelkedőbb darabja, hanem érthetetlen módon az egyik legkevésbé ismert és emlegetett alkotása is egyben. A lassacskán beinduló, ám annál izgalmasabbá és feszültebbé váló sci-fi thriller alapú szörnyfilm még ráadásul eléggé látványos is.

A Cloverfield Lane 10. című produkció nemrég a semmiből robbant be a köztudatba, hiszen, senki nem tudta, hogy címén kívül pontosan hogyan, de a hivatalos információk szerint kapcsolódik a korábbi produkcióhoz. És igen, jól sejtettétek... Már megint átbasztak minket...

A művet a 23. Titanic Filmfesztiválon láttam.

Stanley Milgram nem véletlenül lett neves szociálpszichológus. Egy, a biztonsági játékot előnyben részesítő, óvatos és félénk korban mert feltenni merész kérdéseket, amelyekre nem hétköznapi, rendkívül kreatív és bátor kísérletek keretein belül kereste a válaszokat. Megakarta érteni a népirtás mechanizmusát, tudni akarta, hogyan mehetett végbe egy civilizált világban a náci Németország pusztítása, hogyan voltak képesek bizonyos egyének gombnyomásra véget vetni egyszerre több tucat emberi életnek. Mérföldkőnek számító elektrosokkos kísérlete a mai napig fontos pszichológiai viszonyítási alap és tananyag az egyetemeken.

A művet a 23. Titanic Filmfesztiválon láttam.

Az utóbbi években nagyítóval kell keresnünk az igazán jó horrorfilmeket. A legutóbbi kiemelkedően minőségi darab a két évvel ezelőtti The Babadook volt, azóta éhezünk valami hasonló zsenialitásra. A remények feléledtek, amikor megérkeztek a rendkívül pozitív beszámolók a The VVitch című, rémmeséken alapuló félelemfutam kapcsán. A mű hozzánk is megérkezett a Titanic fedélzetén, ám hiába jó film, összességében az az igazság, hogy amennyiben tényleg ez az év horrorja, akkor az csupán annyit jelent, hogy idén megint elég szar esztendőnk van a borzongatós műfaj tekintetében.

Habár nem vagyok egy nagy játékos, azért a Call of Duty epizódjait tisztességgel végignyomtam, ameddig vitte a gépem (a Black Ops II még megvolt), így természetesen én is felkaptam a fejemet, amikor berobbant az első teljes egészében FPS nézetű játékfilm híre és előzetese. A Hardcore Henryről elöljáróban leginkább csak azt lehetett tudni, hogy egyedi szemszöge miatt különleges lesz, de ezen kívül mást nemigen jósolhattunk. Ám aztán megérkeztek a kritikák, vélemények és kiderült, hogy a produkció tetszik az embereknek. Így, mivel a film magyarországi forgalmazója nem hajlandó meghívni a sajtóvetítéseire, bevételüket támogatva a premier után néztem el a moziba, ma reggel pedig odatelefonáltam, hogy keressék már meg a leesett államat, mert holnap mennék átvenni...

A művet a 23. Titanic Filmfesztiválon láttam.

Az igaz szerelem nem ismer határokat és leküzdhetetlen akadályokat, szokták mondani a mindennapi élet naiv lelkületű bölcsei, ám sajnálatos módon bizonyos régimódi kultúrkörök ezt egészen másképpen gondolják. A 23. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál nyitóalkotása egy csendes-óceáni sziget törzseinek történetét és két szerelmes kálváriáját mutatja be. A Tanna tulajdonképpen összefoglaló neve a bennszülöttek ősi kultúrájának, amelynek a sztori idejében szerves része volt az érdekházasság is...

A mára jóformán már megboldogult Képes Kiadó néhány éve még méltó vetélytárs (vagy a képregények hazai népszerűsítésében inkább csak szimplán társ) volt az egyre nagyobb eredményeket produkáló Kingpin mellett. Legfontosabb sorozatuk kétségtelenül a Batman cím volt, jó néhány történetet kiadtak a Denevérember főszereplésével. Az egyik legütősebb darab a Hush volt, ami a magyar kiadásban három kötet formájában jelent meg. Utána nem sokkal érkezett a folytatás is, amit most végre sikerült nekem is pótolnom, már régóta vágytam rá, hogy elolvashassam. A Hush visszatér nem okozott csalódást. Tény, hogy nem olyan monumentális, mint elődje, ám majdnem ugyanannyira hatásos.

Batman történeteitől megszokhattuk, hogy viszonylag ritkán szállítanak olyan új negatív figurákat, akik aztán kultikus státuszt vívnak ki maguknak. Sokkal inkább jellemző, hogy az a 10-15 jól ismert, több évtizede aktívan közszájon forgó, emlékezetes alak kerül elő újra és újra, jobbik esetben mindig más, eddig ismeretlen megvilágításban. Hush azért fontos, mert újabb generációs, mégis maradandó Batman-gonosz, aki valóban annyira elszánt, és az elmebeteg jellemrajz egy olyan teljesen új, minden korábbinál "józanabb" és kifinomultabb válfaját képviseli, hogy bizonyos momentumaiban még Jokerénél is rémisztőbb kisugárzást képes ölteni.

Képregényrajongók milliói várják évtizedek óta a nagy eseményt, amikor a valaha megalkotott kettő legnagyobb szuperhős, Batman és Superman végre együtt szerepelnek a filmvásznon. A Marvel szinte már hihetetlenül, minőségileg és anyagilag egyaránt frenetikusan sikeres filmuniverzum építésének hatására a nagy konkurens DC Comics is elkezdett valami hasonlóban gondolkodni. Az ő esetükben azonban jóval nyögvenyelősebben megy a dolog, de azért három éve csak sikerült összehozni Az acélembert, ami szerintem nagyon jól sikerült, bár tény, hogy egyben megosztó alkotásról is beszélünk. Most végre eljött a nagy pillanat, Superman szólója után, valamint Nolan Batman trilógiájának lecsengését követően végre a két ősi erő egymásnak feszül a filmvásznon.