A művet a 23. Titanic Filmfesztiválon láttam.
Stanley Milgram nem véletlenül lett neves szociálpszichológus. Egy, a biztonsági játékot előnyben részesítő, óvatos és félénk korban mert feltenni merész kérdéseket, amelyekre nem hétköznapi, rendkívül kreatív és bátor kísérletek keretein belül kereste a válaszokat. Megakarta érteni a népirtás mechanizmusát, tudni akarta, hogyan mehetett végbe egy civilizált világban a náci Németország pusztítása, hogyan voltak képesek bizonyos egyének gombnyomásra véget vetni egyszerre több tucat emberi életnek. Mérföldkőnek számító elektrosokkos kísérlete a mai napig fontos pszichológiai viszonyítási alap és tananyag az egyetemeken.
Az életrajzi film cselekménye az 1960-as években veszi kezdetét. A komor és kissé magának való Stanley Milgram (Peter Sarsgaard) különös és kissé ijesztő kísérlettel próbálja megérteni az emberi viselkedést és az egyén fennhatósághoz és felelősséghez való viszonyának alapvető szisztémáját. Alanyainak feladata, hogy a szomszéd szobában ülő beépített ember által adott rossz válaszok esetén elektrosokkal büntessék az illetőt. A résztvevők nagy része enyhe feszültség kíséretében gond nélkül eljut a bőven halálos dózisig (ami persze csak tudományos fikció, valójában nem éri elektromos áram a beépített embert), egyszerűen csak azért, mert a kísérletvezető erre utasította őket. Vajon így működik a népirtás is? Ha más vállalja a felelősséget tetteinkért, akkor hajlandóak vagyunk bestiális cselekedetekre? Még a gyilkosságra is?
Hasonló a helyzet ezzel a filmmel, mint az idei Titanicot nyitó Tanna esetében. Ezúttal is játékfilmről van szó, viszont miközben nézzük, könnyedén keletkezhet az az érzésünk, hogy ismeretterjesztő anyaggal van dolgunk. Stanley Milgram lebontja a negyedik falat, és mint egy szemléletesebb egyetemi előadáson, úgy vezet végig bennünket életművén (egy kicsit amúgy túlzásba is esnek a készítők a kamerába beszéléssel). A főszereplő bemutatja fontos kísérleteit, elsősorban természetesen a klasszikus elektrosokkos tanulmányt, majd láthatjuk, hogy ezek a műveletek és eredményeik milyen hatással voltak az amerikai közönségre és nem utolsósorban a szakmára. Tény és való, hogy a fontos szociálpszichológiai ismeretanyag dokumentálása és átadása maximálisan korrekt, ám - elsősorban nyilván a keretek közé erősen beszorított történet okán - a játékidő felén túl már erősen egyhangú is a folyamat, így összességében hiába jó a film, az utolsó harmincöt percben eléggé unatkozunk rajta.
Michael Almereyda rendező különös vizuális megoldásokkal igyekszik érdekesebbé tenni a kissé lapos sztorit. Gyakran színházi hatást kelt a szereplők mögé beállított hátterekkel, néha pedig annyira elkapja a szimbolizmus, hogy egészen konkrétan, szó szerint behozza az elefántot a szobába. Alapvetően Milgram hozzánk beszélő, egyetemi előadó jelleggel bíró attitűdjére építi fel filmjét, időnként pedig archív felvételek bemutatásával is él. Ezekkel a húzásokkal sikerül is színesítenie művét, ám az előző bekezdésben megfogalmazott nagy negatívum, az idővel megjelenő unalmasság teljes körű kiküszöböléséhez ennél sokkal több kellene.
Peter Sarsgaard játssza Colin Firth-öt, aki Stanley Milgramet alakítja. Viccen kívül sokszor szinte megtévesztő a hasonlóság, hiszen egészen firthi frizurát sikerült csapatni Sarsgaard buksijára. A főszereplő amúgy nagyon jól alakít, kifejezetten lubickol a szerepben, minden pillanatban maximálisan hiteles. Winonra Ryder is feltűnik, ám a színésznő sajnos nem több egyszerű biodíszletnél, inkább csak húzónévként van jelen, már ha van manapság bárki, aki számára ő annak számít.
Az Experimenter fontos tudományos eredmények pontos filmes adaptációja, ami elsősorban a pszichológia iránt érdeklődők számára lehet releváns mozgókép. Kifejezetten jó, csak sajnos egy kicsit unalmas, így nem válik igazán maradandóvá. 7,5/10.
