A művet a 23. Titanic Filmfesztiválon láttam.

Az emberi megismerés rendkívül érdekes folyamat. Amikor egy új személy feltűnik az életünkben, kezdetben csak statiszta, majd mellékszereplő, fokozatosan tárulnak fel személyiségének rétegei. Ahogy az idő előrehaladtával egyre jobban megismerjük egymást, úgy kerülnek felszínre az egykori idegen érzelmei, gondolatai, vágyai és félelmei. Megismerjük jelleme azon vonásait, amit szeretni, és azokat is, amiket utálni tudunk. És a folytatás mibenléte csak ekkor dől el...

Stanley (Mark Lewis Jones) értelmileg gyenge férfi, aki magányosan él valahol az erdős puszta közepén, napjait kútásással tölti. Az egyik reggel a megszokottól eltérően alakul, Stanley ugyanis egy, a közeli patakba futott gépkocsira lesz figyelmes. A járműben ragadt eszméletlen nőt kimenti, a sokkos állapotban lévő férfi kérdéseire viszont nem válaszol, ehelyett együtt visszamennek a remete házához. Stanley elsősegélyben részesíti Sara-t (Annes Elwy) és vendégül látja a párt. A kezdeti sokk után Iwan (Dyfan Dwyfor) egyre illetlenebbül kezd viselkedni a vendéglátóval, ám ez még csak az első lépcső ahhoz, hogy ez a különös hármas felfedje a közös, illetve a saját titkokat, és kiderüljön az, ami után már semmi nem lesz ugyanolyan.

Az Átjáróban leginkább a történet jól rétegzett felépítése fogott meg. Kezdetben annyi csak a kérdés, hogy ebből a kamarafelállásból vajon thriller vagy dráma kerekedik ki, később azonban árnyaltabbá válik a kép. Sara felépülése után többoldalú karakterdráma veszi kezdetét, boncasztalra kerül a három főszereplő személyiségrajza, a fókuszban természetesen Stanley-vel, hiszen ő a film legérdekesebb, és persze legfontosabb alakja is egyben. A cselekmény során újra és újra előkerülnek olyan apró részletek, amelyek kezdetben látszólag nem tartoznak sehová, és ezek miatt a finálét megelőző percekig az lehet az érzésünk, hogy félkész mozgóképet nézünk, amiben igazi válaszokat végül nem fogunk kapni. A záróakkord viszont pazar jelenetsor kíséretében érkezik, óriási dupla csavart szállítva, és habár a végeredmény nem eredeti, kétségtelenül nagyon, de nagyon hatásos.

Gareth Bryn rendező a helyszínekkel és a fényekkel játszik leggyakrabban. Az elhagyatott természeti övezetben játszódó cselekmény egyaránt kelt drámaian megható, depresszív és misztikus hatást, amelyek ilyetén együttes jelenléte rendkívül különleges atmoszférát teremt a történet köré. A szereplők pozicionálása a jelenetekben szintén erős hatásfokozó elem. Egyszerre ijesztő és felkavaró az a hirtelen váltakozás, amelynek keretein belül Stanley szerepe és megítélése jóformán jelenetről jelenetre változik, és hasonló a helyzet Iwan esetében is, aki ugyan kevésbé árnyalt, ám kétségtelenül hasonló utat bejáró figura.

Mark Lewis Jones kifejezetten jó a főszerepben, hitelesen hozza az enyhén fogyatékos, érzelmileg visszamaradott férfit. Annes Elwy szintén nem rossz, bár karakterében sokkal több lehetőség rejlik annál, mint amit a színésznő kiaknáz. Dyfan Dwyfor gyakorta idegesítő, de ez inkább figurája jellemvonása.

Az Átjáró minőségi és nagyon érdekes film. Helyenként vontatott, de összességében igazán elgondolkodtató, szépen fényképezett alkotás. 8/10.