A művet a 23. Titanic Filmfesztiválon láttam.
Az utóbbi években nagyítóval kell keresnünk az igazán jó horrorfilmeket. A legutóbbi kiemelkedően minőségi darab a két évvel ezelőtti The Babadook volt, azóta éhezünk valami hasonló zsenialitásra. A remények feléledtek, amikor megérkeztek a rendkívül pozitív beszámolók a The VVitch című, rémmeséken alapuló félelemfutam kapcsán. A mű hozzánk is megérkezett a Titanic fedélzetén, ám hiába jó film, összességében az az igazság, hogy amennyiben tényleg ez az év horrorja, akkor az csupán annyit jelent, hogy idén megint elég szar esztendőnk van a borzongatós műfaj tekintetében.
Egy megvádolt család kénytelen elhagyni otthonát és száműzetésbe vonulni. A semmi közepén, egy erdő szélén verik fel tanyájukat, építkezésbe és állattenyésztésbe, gazdálkodásba kezdenek. Habár magányosan élnek és mindennapjaik szürkén telnek, legalább biztonságban vannak... Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a fák között valami sötét és démoni fészkel, ami szemet vetett az 1600-as évek érthetetlen brit dialektusát beszélő família tagjaira. Ezt követően hőseink gonosz jelenlét és sátáni boszorkányság kereszttüzébe kerülnek, amelynek következtében elszabadul köztük a paranoia szelleme is.
Az ősi angolszász folklórfeldolgozás minden kétséget kizáróan igazi rémmese, ami érzékletes, jól súlyozott koktélt generál boszorkányságból, démoni megszállásból és családon belüli erőszakból, ám az igazi átütő erő valahogy mégis hiányzik belőle. A film nézése közben az volt az érzésem, hogy a forgatókönyv elemlámpa fényével az arcán, halkan suttogva elregél egy ijesztő történetet, szolgaian, monoton hanglejtéssel, majd miután végzet, eloltja a lámpát és elküld aludni. A The VVitch által generált élmény nagyjából ilyen behatást nyújt a néző számára, nem képes élni a történetmesélés igazi komplexitásának lehetőségeivel. Részleteiben hatásos ugyan, ám a nagy egész szempontjából közel sem olyan mély és maradandó, mint amilyenné válhatott volna ebből az alapanyagból.
Robert Eggers rendezése kifejezetten hangulatos. A direktor ügyesen fogja meg a korabeli kontextust, valamint annak horrorisztikus kiegészítését és valóban sikerül összeraknia néhány olyan jelenetkonstrukciót, amelyek után nem biztos, hogy nyugodtan tudunk majd aludni. A The VVitch viszonylag kevés igazán hátborzongató, valóban tiszta horrort tartalmaz, viszont amikor Eggers megérzi a vérszagot, hosszú percekre foglyul ejti karaktereit a rettegés és a gonosz aurájának sötétjében, ezáltal pedig a nézőt is képes hosszabb-rövidebb időszakok erejéig sokkos remegésbe taszítani. A sátánista szimbólumok és átkozott jelenések közepette tulajdonképpen egész pofás filmélmény bontakozik ki, még ha igazán mesterivé nem is válik végül.
A színészi játékok kifejezetten jók. Ralph Ineson jól hozza a vívódó családapát, akinek szövegéből nagyrészt csak morgást és hörgést lehet kihallani (vetemedjetek rá arra a szinkrontolmácsra, ha esetleg beültök a mű maradék vetítésére...). A főszereplő Anya Taylor-Joy, aki a szülők legidősebb gyermekét játssza, kifejezetten hiteles, a történet bizonyos pontjain pedig egészen remek teljesítményt produkál.
A The VVitch nem robban akkorát, mint ahogy azt vártuk tőle, nem vág igazán földhöz, de tény, hogy vannak olyan pillanatai, sőt, egész jelenetei, amelyek nemcsak hogy nagyon hatásosak, hanem még egyediek is. Így természetesen érdemes megtekinteni. 7,5/10.
