Habár nem vagyok egy nagy játékos, azért a Call of Duty epizódjait tisztességgel végignyomtam, ameddig vitte a gépem (a Black Ops II még megvolt), így természetesen én is felkaptam a fejemet, amikor berobbant az első teljes egészében FPS nézetű játékfilm híre és előzetese. A Hardcore Henryről elöljáróban leginkább csak azt lehetett tudni, hogy egyedi szemszöge miatt különleges lesz, de ezen kívül mást nemigen jósolhattunk. Ám aztán megérkeztek a kritikák, vélemények és kiderült, hogy a produkció tetszik az embereknek. Így, mivel a film magyarországi forgalmazója nem hajlandó meghívni a sajtóvetítéseire, bevételüket támogatva a premier után néztem el a moziba, ma reggel pedig odatelefonáltam, hogy keressék már meg a leesett államat, mert holnap mennék átvenni...

Henry (Te) emlékek nélkül, fél kézzel és fél lábbal ébred a kómából. Az őt ápoló fehér köpenyes nő (Haley Bennett) azt állítja, hogy ő a felesége. Miután Henry megkapja futurisztikus fejlesztésű kiborg művégtagjait, benéz a főgonosz, Akan (Danila Kozlovsky), akinek szemei talán halottak, ám gyilkos ösztöne annál élesebb. Henry és neje menekülni kényszerülnek, ám üldözőik rajtuk ütnek, a nőt pedig elrabolják. Henry hirtelen feltűnő szövetségesével, a több arcban és bőrben feltűnő Jimmyvel (Sharlto Copley) vállvetve indul meg az ádáz szemétládák ellen, hogy extrémebbnél extrémebb bunyók, üldözések és tűzpárbajok közepette szerezze meg a választ a kérdésre, hogy vajon ki ő, és miért került ebbe a meglehetősen kínos és életveszélyes helyzetbe. 

Nagy és extrém vállalkozás összerakni egy száz perces FPS akciófilmet, ám Ilya Naishuller nemcsak hogy összerakta, hanem qrva jól összerakta. A formátumból adódó kötelező negatívum, a kép gyakori rángása természetesen tiszteletét teszi, ám szerencsére nem akkora mértékben, hogy komolyabban zavaró legyen. A történet összességében izgalmas és érdekes, a sablonok és a tipikus videojátékos bugyutaságok ellenére is élvezhető és szórakoztató, bár tény és való, hogy akad néhány logikai következetlenség, amelyeket még mindig nem tudok kibogozni. Az biztos, hogy jót tesz a sztorinak a sci-fi háttér, hiszen így nem csupán egy natúr akciómozit kapunk, hanem valami többet, komplexebbet.

Az akciókoreográfiák megtervezésében nem semmi munka lehetett, hiszen a végeredmény magáért beszél. Nem elég, hogy az FPS játékok szinte összes ismert pálya-, illetve küldetésképét végigzongorázzák a készítők, de mindezt még ráadásul nagyon precíz, átgondolt és brutálisan látványos tálalásban prezentálják. Láthatunk verekedést, kemény autós üldözést, kaszabolást, véres lövöldözést és mesterlövész etapot is. Mindez pedig csak úgy ázik a vérben, olyannyira durva és szaftos ez a film, hogy az már szinte túlzás. De persze néha kell ilyen túlzás is. A Hardcore Henry ugyanis így válik igazi bűnös élvezetté, aminek még a zenei vágása is piszkosul jó, sőt mi több, talán ez a produkció legnagyobb pozitívuma.

Ha a stáblistán meg sem nevezett, a nézővel való azonosulás okán jelenlévő Henryt nem vesszük számításba, akkor a főszereplő Sharlto Copley, aki multiplikált szerepkörben érkezik, és bizony kiválóan alakít, játéka nagyon szórakoztató és majdnem olyan változatos, mint a cselekmény. Feltűnik Tim Roth is, vélhetően a gázsijával arányos időre, de azért ebben a néhány percben elmondja Henrynek a megfelelő motivációt ahhoz, hogy ő aztán durván szétb@ssza az ellent.

A Hardcore Henry kőkemény, végig extrém tempón pörgő, látványos és szórakoztató alkotás. Néha mintha a bukás szélére sodródna, ám Henry végül nem okoz csalódást, az egész végigjátszást egyetlen élettel zavarja le, így írva tulajdonképpen egyértelmű filmtörténelmet. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez vélhetően egyszeri csodának volt jó, nem valószínű, hogy komolyabb zsáner válik majd az FPS nézetű akciófilmekből, hiszen hosszútávon ez a formátum unalmas lehet. Egynek azonban marha jó volt. 9/10.