A gigászi mitológiai csaták, rémisztő szörnyetegek, és férfias párharcok ígérete mindig előhozza a nézőkből a kalandra és látványra vágyó gyermeki ént, ám ezt a belső érzelemegyüttest mégis meglehetősen ritkán sikerül meglovagolniuk a készítőknek. Most egy látszólag grandiózus fantasy-kalandfilm érkezett a mozikba, mely az egyiptomi világ kontextusában mesél hősökről és árulókról, mindez ráadásul A holló és az Én, a robot című alkotásokat is jegyző Alex Proyas kezei között formálódott teljes egésszé. Lehet így egyáltalán rossz a végeredmény?
Ó, de még mennyire!
A történet a mitológiai Egyiptom fiktív korszakában játszódik. Ozirisz (Bryan Brown), Ré napisten (Geoffrey Rush) fia épp készül átadni koronáját és uralkodói pozícióját fiának, Hórusznak (Nikolaj Coster-Waldau), ám a szertartás közepén megjelenő Szeth (Gerard Butler) váratlan árulást követ el, amikor magának követeli a hatalmat. A rögtönzött összecsapásban Ozirisz meghal, Hórusz pedig elveszíti szeme világát, majd száműzetésbe vonul. Miközben Széth az egész világ uralmára tör, egy fiatal tolvaj, Bek (Brenton Thwaites) szerelme kérésére belopózik az új uralkodó kincstárába, hogy Hórusz szemét megkaparintva visszaadja azt jogos tulajdonosának. Így a megsebzett, jogos trónörökös újfent szembeszállhat a trónbitorlóval, hogy megállítsa a világra rátörni készülő káoszt.
Aki már a történetleírás hatására is a spontán öngyulladást fontolgatja, megnyugodhat, nem én felejtettem el normális összefüggések útján írni, hanem nemes egyszerűséggel ez a film nem képes mást nyújtani, csupán értelmetlen, rendszertelen zagyvaságot. A vélhetően az egyiptomi istenek Wikipédia szócikkének felütése és felületes átfutása után, az ott talált nevekből és fogalmakból trehányul összehányt forgatókönyv halálosan komoly kísérletet tesz arra, hogy a néző intelligenciaszintjét és józan gondolkodásra képes agyi kapacitását visszavesse a kőkorszakba. Nem csupán az eszméletlenül bugyuta szövegkönyv és a logikátlan, az egymást követő eseményeket értelmetlen hálózat formájában szövő cselekményvezetés készíti ki a befogadót, hiszen még kellően szerethető karaktereket sem sikerül felmutatni. Hórusz kezdetben öntelt tesztoszteronhuszár, akinek érdemi karakterfejlődése két jelenet alatt, összecsapva, így átélhetetlenül zajlik le, Bek pedig súlytalan kis ficsúr, akinek jellemrajza közel sincs eléggé kidolgozva ahhoz, hogy igazi főhősként megfelelően helyt tudjon állni egy ilyen epikus, vagy legalábbis epikusnak szánt történetben.
Igazság szerint nem Alex Proyas rendezésével van baj, hanem azzal a ténnyel, hogy óriási filmeket jegyző direktorként hajlandó volt belemenni ebbe a förtelembe. Azért azt meg kell hagyni, hogy a rendező próbál a lehető legjobban gazdálkodni azzal, amije van, és ha szarból várat nem is épít, legalább megörvendeztet minket néhány egészen szép jelenetkoreográfiával. Érzékelhető, hogy épkézláb sztori hiányában Proyas inkább a látványra fekszik rá, ennek eredményeképpen pedig érkezik néhány jól összerakott harc és párbaj, amelyek elképzelései gyakran videojátékokat idéznek, néha túlzottan is, ám összességében jól mutatnak. A kevesebb néha több, ez az Egyiptom istenei esetében nagy igazság, hiszen olykor a túlzott látványorgia nem csupán hiteltelenné, hanem egyenesen röhejessé teszi az adott képsort.
Nikolaj Coster-Waldau szénája egyelőre nem áll túl jól, hiszen a Trónok harca hamarosan véget ér, ám egyelőre nem érződik, hogy a finálé után is ennyire előtérben maradhat majd a színész neve. Intőjel legalábbis, hogy csak egy ilyen gyér nagy vásznas próbálkozásra futotta. Ezzel elsősorban a szerepválasztásra célzok, ugyanakkor azonban teljesítményileg sem kiemelkedő a főszereplő munkája. Gerard Butler kifejezetten rossz. Tőle azért megszokhattuk az átlagosan hiteles, korrekt és szórakoztató színészi munkákat, ám ezúttal nagyon elrontja karaktere ábrázolását, produktuma kifejezetten ripacskodásba csap át. Brenton Thwaites szót sem érdemelne, alakítása botrányosan lélektelen, bár hozzá kell tenni, hogy ennyire pocsék karakterrel tehetségesebb színészek sem tudtak volna sok mindent kezdeni.
Az Egyiptom istenei tehát már most az év egyik legrosszabb filmje. A látványorgián kívül egyéb pozitívumot nemigen tud felmutatni, de túlzásaival még ezt is képes elrontani időnként. Sejtettem, hogy nem lesz kiemelkedő, de egyszeri kellemes szórakozást azért reméltem tőle. Ilyen szempontból kifejezetten csalódás. 3/10.
