„ Tudod mit? Játszunk egy ki baszik rá előbb-játékot! ”
Az amerikai filmesek megállás nélkül azon gondolkodnak, hogy az újabb és újabb mozgóképekben miként tépázzák meg saját hazájukat. Láthattunk már sokféle teóriát, ám ezúttal Antoine Fuqua előállt az eddigi egyik legmerészebb ötlettel. Új filmjében a koreai terroristák lerohanják, és elfoglalják a Fehér Házat, túszul ejtve az elnököt, és a kormány más fontos személyeit. Ezután jön a képbe a Die hard-stílus, azaz, hogy a titkosszolgálat legtökösebb fenegyereke, néhány poénos beszólás közepette halomra lövi az összes rossz fiút, és meg sem áll, amíg az ország első embere biztonságba nem kerül. Persze, Thermopüla után már könnyű...
Mike Banning ( Gerard Butler ) az elnöki testőrség parancsnoka. Egy téli, hóviharral tarkított estén, éppen jótékonysági rendezvényre szállítják az elnököt ( Aaron Eckhart ), és annak családját. Ám egy baleset következtében az államfő és a first lady is életveszélybe kerül, Mikenak pedig gyors döntést kell hoznia. Az asszony életét veszti, a balhét pedig Mike viszi el, aki 18 hónappal később már messze a Fehér Háztól, irodai állásban dolgozik. Ekkor érkezik meg Washingtonba a dél-koreai miniszterelnök, a feszült keleti helyzet megtárgyalása okán. Ám nem sokkal a beszélgetés megkezdése után koreai terroristák egész hada veszi ostrom alá a Fehér Házat. Az elnököt túszul ejtik a Ház alatti atombunkerban, és rengeteg civil áldozatot is szednek. Ám Mike nem tétlenkedik, ahogy meghallja a lövéseket, rohan a Fehér Házhoz, ahová sikeresen be is tud szökni, egyedüli túlélőként ( a teljes testőrséget kivégzik ). Innentől kezdve pedig a kötélidegzetű ex-testőr lesz az amerikai elnök szerepét ideiglenesen betöltő házelnök ( Morgan Freeman ) utolsó reménye.
Fölösleges azon gondolkodni, hogy irreális-e vagy sem a film, a válasz úgyis egyértelmű. Ezért fikázni a produkciót is méretes nagy butaságra vall, hiszen akkor már a Die hardot is lehetne szidni. A lényeg, amire figyelni kell, a kivitelezés és a hangulat. És a Támadás a Fehér ház ellen tartalmaz mindent, ami egy jó és izgalmas akciófilmbe csak kellhet: Szimpatikus, badass főhőst, tengernyi izgalmat és akciót, ötletes helyszínt ( mégiscsak a Fehér Ház, baszki! ), és hektoliterszámra ömlő vért.
A bonyodalmakat beindító nagy mészárlás például váratlanul ütősre sikeredett. Körülbelül negyed órán át megy a kendőzetlenül bemutatott, véres öldöklés. A későbbi, a Házban játszódó jelenetek is igazán izgalmasak. Butler ismét bizonyítja, hogy neki az ilyen szerepek állnak igazán jól. Hihetetlenül laza, a gyilkolás közepette pedig még arra is van ideje, hogy szarrá oltsa a terroristákat. Az akciókoreográfiák többnyire elég jóra sikerültek, bár az akciófilmek rákfenéje, a túlzott kamerarángatás, és az összevissza-vágás ezúttal is jelen van. A Filmeleji CGI-effektek sokkal tűrhetőbbek, mint az a trailer alapján várható volt. A film sodrásában egyszerűen nem figyelünk erre annyira. A későbbiekben viszont komolyabban zavart, hogy a forgatókönyv gyakran hosszú percekig elhagyja Mikeot, ezáltal túlságosan töredezett lesz a cselekmény, és amikor már éppen kezdenénk belemélyedni az akcióba, bevágnak minket a Házelnök tanácstermébe.
Butler végtelenül szimpatikus pofázmánya mellett Aaron Eckhart is kiválóan játssza Asher elnök szerepét. Az eddig leginkább az American Horror Storyból ismert Dylan McDermott is szépen helyt áll, bár az ő tehetségével simán elmenne komolyabb szerepekben is. A főgenya Kang szerepében Rick Yune hozza a kötelezőt, láttunk már bőven hasonló figurákat. A jó öreg Morgan Freemanre persze nem lehet panasz, egy sörös doboz kinyitása nagyobb erőfeszítésébe telhet, mint egy ilyen szerep eljátszása.
Meglepően jó a filmzene. Valamelyest az epikusabb vonalat követi, ahogy azt az amerikai katasztrófa és akciófilmekből már megszokhattuk. A fényképezés is szépre sikeredett, a kamerabeállítások pedig egyszerűen fantasztikusak. Végezetül Eckhart záróbeszéde kiváló befejezése a filmnek.
Ugyan nem annyira jó, mint év elején az Erőnek erejével volt, de azért még beleesik a 8/10-es kategóriába.
