A horror és a thriller műfaja az utóbbi tíz évben eljutott a látszólagos telítettség állapotához. Sajnálatos módon mindkét műfaj kilencven százalékban már csak klisés tucatszemeteket dob ki magából, miközben a kétségbeesett rajongók epekedve imádkoznak a megváltásért. Mikor a mozi már nem képes újat mutatni, akkor kerül a képbe a televízió. Elég ha csak a zseniális, megrendítő The Walking Deadre gondolunk, ami hamarosan eddigi legjobb évadjának végére ér. Vagy említhetjük jelen írás alanyát is, az American Horror Storyt. Egészen véletlenül találkoztam a szériával, ha jól emlékszem, valamiféle toplistán láthattam először. Felkeltette az érdeklődésem a magas imdb-pontszám, így tettem egy próbát, megtekintettem az első évadot.
Vivian és Ben Harmon ( Connie Britton és Dylan McDermott ) boldogan élnek kamasz lányukkal, Violettel ( Taissa Farmiga ), ráadásul újabb babát várnak. Ám Vivien elvetél, Ben pedig letéved az ösvényről, és lefekszik egyik tanítványával. Miután Vivien rajtakapja őket, a család vészmegoldásként elköltözik, messze régi életük színhelyétől. Találnak egy, az 1920-as években építtetett villát szokatlanul olcsó áron. Mint kiderül az alacsony ár oka az, hogy az előző tulajdonosok a házban lelték halálukat. Benéket ez nem aggasztja komolyabban, és beköltöznek. Csakhogy ekkor még nem tudják, hogy a tágas ház hosszú folyosói annyi tragédiát, vért és halált láttak már az évtizedek alatt, amelyek a mai napig ott kísértenek a pókhálós padlástól egészen a sötét pincéig.
Azt tudni kell, hogy az évad kerek egész cselekményt mutat be, a második évad már egy teljesen új történetet mesél el. Talán ezért még inkább lehet ajánlani az American Horror Storyt, hiszen sokan azért nem kezdenek bele különböző szériákba, mert nem akarják végigülni a számtalan évadot. Eme 2011-ben indult horror/thriller szériának azonban csupán tizenkét epizódot tartalmaz első szezonja, és az utolsó rész végére érve egy maradéktalanul tökéletesen elregélt históriával lesz gazdagabb emlékezetünk. Bár kétségtelen, hogy ezután kizárt, hogy ne akarjuk megnézni a második évadot is.
Az első évad legnagyobb értéke abban rejlik, hogy úgy képes újítani a megszokott horrorhangulaton, hogy közben megőrzi a cselekményben az elvárt jelenségeket. Mindemellett teljesen újraértelmezi a kísértetlegendákat. Az American Horror Story szellemei képesek ugyanolyan emberként létezni, mint az élők, sőt, némelyikük még azzal sincs tisztában, hogy halott. A helyszín persze telitalálat, mi más is szolgálhatna jobban egy kísértettörténet színteréül, mint egy óriási, rideg villa, azzal a bizonyos sötét pincével, ahol a megnevezetlen borzalom lakik. A cselekményvezetés talán a történet legnagyobb erőssége. Számos labdát dob fel, jó pár szálat indít el, de az epizódok múlásával egyikről sem feledkezik meg. Minden megkezdett ötlet kiteljesedik végül, ráadásul egytől egyig az elképzelhető legtökéletesebb módon. Emellett az évad nem riad vissza a betegebb, sokkolóbb képzetek felhasználásától sem. Valóban, ez egy 18-as történet, kétség sem férhet hozzá. Nincs benne finomkodás, sem kegyelem, van ellenben félelem, sötétség, bosszú, erőszak, sokk, vér, és halál. Mindez igazán intelligens cselekménybe burkolva, utánozhatatlan hangulattal. Mi más kéne még egy horrorrajongónak?
Ja, hogy az értékelhető színészgárda? Mert ugye sok kétfilléres horrorfilm azon bukik el, hogy az alkotók inkább a hektónyi művérre költik el a pénzt, ahelyett, hogy inkább próbálnának megnyerni egy-egy tehetségesebb színészt vagy színésznőt a produkcióhoz. Az American Horror Story esetében azonban erről szó sincs. Nem tudom, hogy miként állt össze ennyire pazarul ez a gárda, de hogy a készítők nagyon észnél voltak, az már egyszer biztos. Nem is feltétlenül a főszereplő Brittont és McDermott-ot kell kiemelni, annak ellenére, hogy ők is igazán jók, hanem sokkal inkább a történet legérdekesebb karakterét, a cselekmény egyfajta mozgatórugóját, azt a bizonyos Tate Langdont, és az őt életre keltő Evan Peterst. A figura múltja és jelene, létezésének értelme, lényege gyakorlatilag az évad legfőbb kérdése. Sokáig nem is nagyon tudjuk őt hova tenni, de érezzük, hogy nagyon fontos karakter, tudjuk, hogy neki még szerepe lesz, nem is kicsi. És ezt teljes mértékben jól gondoljuk, Tate karakteréhez fűződnek a történet legnagyobb fordulatai, gyakorlatilag ő vezeti keresztül a nézőt a kísértethistória egyre inkább sötétedő útvesztőjén. Peters játéka pedig egészen fantasztikus.
Számos érdekes mellékszereplővel is találkozhatunk a tizenkét epizód során, akik mind-mind fontos részei a történet egészének, és végül mindannyiuk helyét pontosan meg is ismerjük, az alkotók egyikőjükről sem feledkeznek meg. A színészi alakítások egytől egyig kiemelkedőek, példának okáért Taissa Farmiga és Zachary Quinto is remekül helyt állnak. Személyes kedvencem azonban Kate Mara, aki valami hátborzongatóan lehengerlő, és félelmetes alakítást nyújt. Nem szabad kihagyni Jessica Lange-t sem, akiről szinte soha nem tudjuk eldönteni, hogy karaktere jó vagy rossz, és végül rá is kell jönnünk, hogy a válasz ennél sokkal összetettebb. A színésznő pedig elképesztő.
Hál' Istennek ez nem egy olyan sorozat, amely epizódjainak elejéről a manapság bevett szokásnak megfelelően lespórolják a főcímet, sőt, az American Horror Story rendelkezik a legegyedibb bevezetővel, amivel valaha találkoztam. A félelmetes képek alatt szóló hangok nem is annyira zenére, sokkal inkább az élők között ragadt holtak fájdalmas hörgéseire hasonlítanak.
Fordulatos történet, újragondolt alapszituáció, remek színészi játékok, pazar befejezés, és az a bizonyos füttydallam, amire nem egyszer fogsz felriadni esténként. Az első évad 8/10. Hamarosan írok a második szezonról is!
