Kérte: jackass99

Sidney Poitier rendezése a mai napig a vígjáték történelem sokat emlegetett darabja, hiszen rengeteg néző odavan Gene Wilder és Richard Pryor párosáért, persze gyorsan hozzáteszem, hogy egyáltalán nem alaptalanul. Tény, hogy habár nem számít fontos alapkőnek, de a Dutyi dili pazarul keveri össze a börtönfilmet a szórakoztató vígjátékkal, és ezzel sikerül a végeredményt időtállóvá tennie.

Kérte: Frog

A '90-es években zajlott le Ausztrália történetének legveszedelmesebb gyilkosságsorozata, melynek elkövetőit végül 1999-ben kapták el. Tavaly jött el a pillanat, mikor a legkisebb földrész filmipara úgy döntött, hogy, mintha csak hollywoodi producerek lennének, megfilmesítik az esetet, méghozzá a legfiatalabb, a balhéba mintegy szerencsétlenségből bekerülő elkövető szemszögéből. A gond az, hogy azt már egyáltalán nem voltak hajlandók elfogadni, hogy ez az igaz történeti alap maximum 70 perces játékidőre elég.

Kérte: Sh1mmy

A Halálsoron előtt néhány évvel Frank Darabont már rendezett egy Stephen King adaptációt, cím szerint A remény rabjait, ami nem mellesleg az IMDB-szavazók szerint a valaha készült legjobb film. Ezzel az állítással lehetne vitatkozni, már csak azért is, mert nem kell messzire mennünk, hogy jobb mozgóképet találjunk, hiszen itt van mindjárt a Halálsoron. Persze szó sincs róla, hogy A remény rabjai nem lenne jó film, a lényeg csupán annyi, hogy a közelébe sem érhet a Halálsoron elképesztő erejű atmoszférával rendelkező zseniális összképének.

Kérte: Power

Fene nagy divat manapság ez a kézi kamerás stílusban való filmkészítés. Tény azonban, hogy a zsánernek megvan a bája, ha jó kezekbe kerül egy-egy stílusbeli produkció. És Josh Trank finom, puha kacsóinál biztonságosabb helyen nem is köthetett volna ki Az erő krónikája tervezet. Ez az idei remekmű a legjobb ál doksis film a Cloverfield óta.

Kérte: navigations

Jackie Chan szégyellné magát, ha ezt látná.

Való igaz, hogy eléggé ritkán hallunk az indonéz filmművészet képviselőiről, viszont a The Raid-nél ütősebb berobbanást a filmtérképre el se lehetne képzelni. Nehéz megfejteni, hogy mi szállta meg Gareth Evans filmrendezőt, az mindenesetre tuti, hogy végig betonbiztos kézzel fogta két marokra a produkciót. Jól is tette, hiszen ilyen mennyiségű akció nem csúszhat ki az ember irányítása alól, mert még valaki megsérülne. Ebben a filmben kő kövön nem marad, ez egy 95 perces non-stop zúzás, és mindez változatosan, piszkosul hatásos és magával ragadó módon előadva.

Kérte: Dr. Jones

Nincs ember, akinek nem ugrana be semmiféle kép, ha azt mondják neki, hogy Clint Eastwood. Persze legtöbbször elsősorban A jó, a rossz és a csúf Szöszije villan fel, amint épp a temetőben állva vív pisztolypárbajt Lee Van Cleef-fel, és Eli Wallach-hal. A western-korszak a '70-es évek végére lecsenget, és azóta sem éledt újjá, annak ellenére, hogy időről időre mindig érkezik egy-egy olyan darab, ami érdemes lenne a másodaranykor nyitóművének. Eastwood maga is próbálkozott egyszer, bár a Nincs bocsánat sokkal inkább a nagy korszak előtti tiszteletadás, semmint reneszánszt tervező darab. Az már más tészta, hogy talán a valaha volt egyik legunalmasabb film...

Kérték: Rozmár Úr és Édesapja

Jim Sheridan először egy újabb filmjével, a Testvérekkel fogott meg, mely egy rendkívül erőteljes hatással rendelkező, háborúellenes filmdráma. Ám a direktor korábban már számos egyéb elismert alkotást gyártott. Az ő nevéhez fűződik a talán legnagyobbra tartott IRA-film, az Apám nevében, melynek története azért érinti meg igazán a nézőt, mert valós alapokon nyugszik, így a látottaknak sikerül félelmet kiváltania belőlünk, látván, ahogy teljesen ártatlan emberek életét teszi tönkre a hivatalos bíróság, koholt vádak alapján.

Kérte: Bruse

Tegyük fel, hogy a színészekre ránézve nem ismerjük fel ázsiai mivoltukat. A Meghallgatás még ebben az esetben sem tudná letagadni, hogy japán film. Japán mozgókép japán értékekkel, ahogy azt már megszokhattuk. Ennek az ázsiai országnak a világon egyedülálló filmművészete van. Nem is csoda, hiszen utánozni gyakorlatilag lehetetlen őket, az amerikai feldolgozások szinte sosem aratnak sikert. A japcsiknak különös érzékük van a szürreális, elvont elbeszélésmód megalkotásához, és ez a Meghallgatásban remekül működik is. Hogy másképp lehetne egy film annak ellenére élvezhető, hogy a játékidő 80%-ában gyakorlatilag semmi érdemleges nem történik?

Kérte: jackass99

Az egyik legkultikusabb horror, és egyben az egyik legjobb slasher az 1980-ban bemutatott Péntek 13., mely egyszerre teremt feszültséget, félelmet, kissé nyomasztó atmoszférát, emellett rejtélyes és izgalmas történettel rendelkezik, melynek végén ütős csattanó kap helyet. Az folytatással nem vártak sokat, egy évvel később, 1981-ben megszületett a II. rész, melyben a vízbefúlást annak idején különös módon túlélő, ma már felnőtt Jason Voorhees ( Warrington Gillette ) indul portyázókörútra az előző rész főszíntereként szolgáló tábortól nem messze, az áldozatok ismét fiatal nyári munkások képében érkeznek. A recept ugyanaz, viszont a kidolgozás egyszerűen borzasztó. Az alkotók bemutatták, hogy nézett volna ki az első Péntek 13., ha rossz lett volna.

Kérte: Swarm

FÁJDALOM. Nem az a fajta, mikor elesel a biciklivel és levered a térded, vagy mikor reménytelenül szerelmes vagy egy nőbe, vagy mikor összeverekszel valakivel és kórházba kerülsz, vagy mikor súlyos betegségben szenvedve fetrengsz az ágyadban. Nem, a Tirannoszaurusz nem ezekről az általános kínokról szól. Paddy Considine mesterműve bátrabb, merészebb ennél. Egyenesen főszereplőjének teszi meg magát a nagybetűs FÁJDALMAT, az ember életének azt a különös szereplőjét, akinek egyetlen feladata van: Sötétségbe borítani mindent, ami szép az életünkben. A lelki nyomorúságot ennyire kézzelfoghatóan, ilyen szívbemarkolóan még soha senkinek nem sikerült érzékeltetni, vagy úgy is mondhatjuk, még soha senki nem merte ennyire valósághűen érzékeltetni.