Kérte: Bruse

Tegyük fel, hogy a színészekre ránézve nem ismerjük fel ázsiai mivoltukat. A Meghallgatás még ebben az esetben sem tudná letagadni, hogy japán film. Japán mozgókép japán értékekkel, ahogy azt már megszokhattuk. Ennek az ázsiai országnak a világon egyedülálló filmművészete van. Nem is csoda, hiszen utánozni gyakorlatilag lehetetlen őket, az amerikai feldolgozások szinte sosem aratnak sikert. A japcsiknak különös érzékük van a szürreális, elvont elbeszélésmód megalkotásához, és ez a Meghallgatásban remekül működik is. Hogy másképp lehetne egy film annak ellenére élvezhető, hogy a játékidő 80%-ában gyakorlatilag semmi érdemleges nem történik?

Aoyama ( Ryo Ishibashi ) tévés producer, immár hét éve annak, hogy feleségét elvitte egy megnevezetlen, súlyos betegség, valószínűleg rák. Egyedül neveli fiát, és habár különösebb panaszra nincs oka, le sem tagadhatná, hogy mennyire magányos. Ezért egyik kollégája megszervez számára egy meghallgatást. Egy filmtervezetet hirdetnek meg, melyhez női főszereplőt keresnek. A döntés Aoyama kezében van, a végső győztes nem csak a film főszereplője, de a producer felesége is lesz ( ezek a japánok már csak ilyenek... ). Asami Yamazaki ( Eihi Shiina ) minden tekintetben megfelelőnek tűnik, valóságosan elvarázsolja Aoyamat. Találkozgatni kezdenek, ám egy bizonyos ponton a lány elkezd furcsán viselkedni, ami végül eszetlen, feminista tombolásba torkollik. Vagy csak a magányos producer fejében pattant el egy fogaskerék?

A kérdésre választ nem kapunk, de úgy Isten igazából nem is kérünk, hiszen, akármennyire is furcsán hangzik, a Meghallgatást nem a története miatt fogjuk nézni, annak minőségétől függetlenül, hanem azért, mert az eszméletlenül egyedi japán stílus végig jelen van. A cselekmény gyakorlatilag nulla. Néztem a filmet, láttam, hogy a szereplők mozognak, ide-oda járkálnak, majd jött egynéhány thriller-elem, egy adag brutalitás ( ami igazából csak arra a nézőre van komolyabb hatással, aki még nem látott hasonlót korábban ), de az agyam nem volt képes a történetre fókuszálni. Nem jó a forgatókönyv, ez tény. Ami viszont bivalyerős, az Takashi Miike rendezése. A direktor megfoghatatlan módon teszi majdnem két órán át az érdeklődést maradéktalanul fenntartó filmmé művét. Nem lehet konkretizálni, és nem is kell az okokat. Japán módon nyomatja Miike, és úgy állítja be jeleneteinek elemeit, a színészektől a kamerákon át, a helyszínek berendezéséről, és a világítási technikákról már nem is beszélve, hogy nem győzzük nem legeltetni a szemünket a végeredményen. Egyszerűen csak élvezzük, hogy egy valódi különlegességre akadtunk, jó nézni, és kész.

Ryo Ishibashi játékát teljesen átlagosnak mondanám, ami a dolga volt, azt maximális korrektséggel el is végezte, nem hagy hiányérzetet maga után. Eihi viszont zseniális. Az összhatáshoz az is hozzájárul, hogy a színésznő elképesztően rideg, a korai szakaszban is félelemkeltő, a nézőtől és Aoyamatól egyaránt távolságtartó karaktert hoz létre, egy valódi filmes csodát.

Fölösleges tovább tépnem a billentyűzetemet a Meghallgatás értékelésén. Ez úgy 8/10, hogy a forgatókönyv csapnivaló, de mégis...