Kérte: navigations

Jackie Chan szégyellné magát, ha ezt látná.

Való igaz, hogy eléggé ritkán hallunk az indonéz filmművészet képviselőiről, viszont a The Raid-nél ütősebb berobbanást a filmtérképre el se lehetne képzelni. Nehéz megfejteni, hogy mi szállta meg Gareth Evans filmrendezőt, az mindenesetre tuti, hogy végig betonbiztos kézzel fogta két marokra a produkciót. Jól is tette, hiszen ilyen mennyiségű akció nem csúszhat ki az ember irányítása alól, mert még valaki megsérülne. Ebben a filmben kő kövön nem marad, ez egy 95 perces non-stop zúzás, és mindez változatosan, piszkosul hatásos és magával ragadó módon előadva.

Nem kell ide komolyabban megerőltetett forgatókönyv sem. A film egy vérengzésbe fulladó kommandós rajtaütést mutat be, melynek célja egy különösen veszélyes alvilági vezér letartóztatása. A főgenya sem szarozik, mint a megvadult vérebeket, úgy engedi rá kismillió katonáját a kommandósokra, akiknek így rendkívül nagy mennyiségű kitartásra, állóképességre, leleményességre, túlélési ösztönre, és harctudásra lesz szükségük, ha élve akarnak kijutni, a cselekmény főhelyszínéül szolgáló, otromba bérházból.

Nagy vonalakban ennyi lenne, és nem is kell több, hiszen magasról szarni fogunk a történetre, épp elég lesz elviselnünk a gyönyörűen megkoreografált akciójelenetek okozta többszörös orgazmust. És ez most nem közhely, a jelenetek megrendezése egyszerűen fantasztikus, tankönyvbeillő. Ráadásul elképesztően változatos a zúzdák repertoárja, hiszen vannak itt pusztító tűzpárbajok, hosszú perceken át tartó tömegverekedések, és mesébe illő egy-egy elleni harcok. Mindeközben pedig a jó operatőrök egy pillanatra sem állnak meg, dinamikusan, de egy pillanatra sem rángatózva kísérik a szereplők fantasztikus mutatványait. Személyes kedvencem az egy-egy elleni harc volt a filmben. Úgy kétszer-háromszor találkozhatunk ezzel az elemmel, és mindahányszor magával ragadnak a kreatív ütés és rúgás kombinációk, az ezerrel száguldó tempó, mely közben mégis minden mozzanatot remekül lehet látni, és a fröcsögő vér és veríték. Ha már vér: Jó pár liter anyagot elfogyasztottak az alkotók és a szereplők, ömlik a rendkívül élethű művér, úszunk benne rendesen egészen a stáblistáig. A forgatókönyvről tényleg nem lehet sok mindent elmondani, ezeréves alapsablonokat láthatunk, mintegy muszájból. Mindemellett a The Raid eléggé videojáték után érzettel rendelkezik, hiszen annyi ellenséget gördít a főhős útjába, ami azért enyhén szólva a Max Paynet idézi.

Színészi játékokról fölösleges lenne beszélni, de mindenképpen meg kell említeni a főszereplő Iko Uwaist, aki kezdettől fogva rabul ejti a nézőt a harcok közbeni gyönyörű mozdulataival, kaszkadőröket megszégyenítő mutatványaival ( véleményem szerint nem használt dublőrt ). Megy most a nyafogás Amerikában, hogy a régi akcióhősök kiöregedése után ki veszi majd át a stafétát. Hát, itt van ez a srác, tessék rá felfigyelni!

A fényképezés megér még egy misét. A környezet színezése majdhogynem teljesen szürke, mintha valami poszt-apokaliptikus zombifilmet néznénk. A főhelyszínül szolgáló bérház pedig kiváló teret biztosít az akciójeleneteknek, melyek közben az eszméletlenül hangulatos és dinamikus zenebetétek szólnak.

Nincs vita, a The Raid a valaha volt legzúzósabb akciófilm. Sok filmre szokták mondani, hogy ebben aztán nincs megállás, de ezúttal ez tényleg szó szerint így van. Csak az alibisztori miatt vonok le egy pontot, így 9/10.