Kérte: Frog

A '90-es években zajlott le Ausztrália történetének legveszedelmesebb gyilkosságsorozata, melynek elkövetőit végül 1999-ben kapták el. Tavaly jött el a pillanat, mikor a legkisebb földrész filmipara úgy döntött, hogy, mintha csak hollywoodi producerek lennének, megfilmesítik az esetet, méghozzá a legfiatalabb, a balhéba mintegy szerencsétlenségből bekerülő elkövető szemszögéből. A gond az, hogy azt már egyáltalán nem voltak hajlandók elfogadni, hogy ez az igaz történeti alap maximum 70 perces játékidőre elég.

Jamie ( Lucas Pittaway ) a kis ausztrál városkában, Snowtownban él, három testvérével, és idegroncs anyjával. Egyik nap anyu megkéri a szomszéd palit, hogy vigyázzon a srácokra, amíg ő nincs otthon. Ám a férfi ezt a feladatot a kelleténél kicsit komolyabban veszi, így az egészből egy pedofil molesztálási ügy kerekedik. Erre a hírre érkezik a helyszínre John ( Daniel Henshall ) furcsa csapatával karöltve, és jól megszívatják a pedofilt, egészen addig basztatják, míg az el nem költözik. Ám itt még nem állnak meg, és ahogy az Jaime előtt egyre világosabbá válik, meggyilkolják azokat, akik szerintük súlyos határokat léptek át, azaz főleg a homoszexuálisokat és a pedofilokat. A könnyen befolyásolható fiút magába szippantja a John által teremtett atmoszféra, és mikor észbe kap, már késő kiszállni.

Nos hát, ez a történet nem is olyan rossz, van benne rengeteg lehetőség, bár talán nem pont ez az a valós sztori, ami megfilmesítésért kiállt. A gond a feljebb már említett játékidő, ami túlságosan sok, ugyanis a produkció kétórás. Ez a történeti alap nagyon, de nagyon sok 120 percre, így rengeteg az elnyújtott, unalomba fulladó jelenet. Hogyha nagy ritkán az az eset áll fenn, hogy egy-egy képsor hatásos lehetne, rögtön elcseszik azzal, hogy megnyújtják még két perccel, ezzel főbe lőve az atmoszférát. Ami viszont még ennél is idegesítőbb, az a számtalan fölösleges jelenet, mikor a cselekmény és a hatás szempontjából is lényegtelen dolgok történnek a képernyőn. Például a szereplők esznek, a szereplők tévéznek, a szereplők alszanak. Kit érdekel!? Ami nagyon jó ötlet volt, az az időnként felhangzó üzenetrögzítő, ami csak a film második felében nyer értelmet, és ekkor tényleg meglepődtem. Jó kis fordulat!

Komoly filmdrámában ennyire rossz színészi játékokkal még nem találkoztam. A főszereplő Pittawaynek végig fingja sincs arról, hogy mit csinál, gyakorlatilag egész játékidő alatt fapofával bámul, és ennyi, ha meg néha sírni kell, hát azt úgy oldja meg, hogy egészen furcsa pózba húzza az arcizmait, mint valami retardált bohóc az ötvenedik születésnapján. De a többi aktor sem csinál az égvilágon semmi értelmeset, mindenki csak bámul maga elé az egész film alatt. Komolyan, egy idő után már én éreztem magam hülyének helyettük. Egyedül Henshallnál véltem felfedezni valamifajta tehetséget, ám ő is az esetek nagy többségében inkább irritáló, mint jó.

Ami egyértelműen pozitív hatást váltott ki belőlem, az a film technikai oldala. A fényképezés varázslatosan nyomasztó atmoszférát teremt, hiszen a a helyszínek állandóan halál szürkék, mintha nem is a Földön, hanem a túlvilágon járnánk. A zenét is illik megdicsérni, hiszen Jed Kurzel nagyon, de nagyon mélyen megérintő dallamokat komponált, amik néha még kifejezetten magával ragadóvá is teszik a produkciót.

Hülyeség volt ebből az eseménysorozatból filmet csinálni, nincs benne elég szufla, főleg nem két órára, ráadásul még a körítés és a kivitelezés is nagyrészt gyászos. 5/10.