Kérte: Swarm

FÁJDALOM. Nem az a fajta, mikor elesel a biciklivel és levered a térded, vagy mikor reménytelenül szerelmes vagy egy nőbe, vagy mikor összeverekszel valakivel és kórházba kerülsz, vagy mikor súlyos betegségben szenvedve fetrengsz az ágyadban. Nem, a Tirannoszaurusz nem ezekről az általános kínokról szól. Paddy Considine mesterműve bátrabb, merészebb ennél. Egyenesen főszereplőjének teszi meg magát a nagybetűs FÁJDALMAT, az ember életének azt a különös szereplőjét, akinek egyetlen feladata van: Sötétségbe borítani mindent, ami szép az életünkben. A lelki nyomorúságot ennyire kézzelfoghatóan, ilyen szívbemarkolóan még soha senkinek nem sikerült érzékeltetni, vagy úgy is mondhatjuk, még soha senki nem merte ennyire valósághűen érzékeltetni.

Joseph ( Peter Mullan ) felesége meghalt, egyedül él kutyájával... Egészen addig a napig, amíg egy kocsmai balhé folytán felgyülemlő dühét a férfi a szerencsétlen állaton vezeti le. Immár teljesen egyedül, napjait kóborlással, kocsmázással, és időnként balhézással tölti. A mindennapi élet, vagy csak önmaga elől menekülve tér be egyik nap Hannah ( Olivia Colman ) boltjába. A látogatások rendszeressé válnak, és a két ember között furcsa, félbaráti kapcsolat alakul ki, ám Joseph sokáig nem is tudja, hogy a nő mindennapos terrorban él gazdag, ám elképesztően paranoiás és agresszív férje miatt. Tud e két ember segíteni egymáson, ha mindketten a lelki pokol legsötétebb bugyraiban fuldokolnak?

A kérdésre a válasz megfejtését a film leginkább a nézőre bízza, ám az utolsó percek azt sugallják, hogy az emberi lényt csak egyvalaki rángathatja ki a ragacsos, folyós lószarból: Önmaga. A forgatókönyv két olyan személyiséget mutat be, akik gyakorlatilag saját maguk által üldözött lelkek, önnön érzelmeik rabjai, leginkább az mondható el, hogy saját magukat nem tudják megfelelően kezelni. Így arra a sorsra kárhoztatnak, hogy mindennap egyedül kóboroljanak kifakult életük kopár utcáin, barátok, és segítség nélkül. Hannah élete tönkremegy a terrorizáló férj miatt, hiába próbál józan ésszel hatni a férfire, az csak üti és veri, kíméletlenül, majd, ahogy az szokott lenni, térden állva kér bocsánatot, hogy másnap újra üvöltve essen a nőnek. Joseph pedig gyakorlatilag saját maga rombolja le az életét, ezt jól szimbolizálja az a jelenet, melyben dühöngve bontja le az egykori kutyája otthonául szolgáló fészert.

El nem tudom mondani, mennyire remek húzás volt a vallás bevonása a történetbe. Hannah utolsó mentsvára az Isten, állandóan imádkozik hozzá, míg Joseph már rég elvesztette hitét abban a gyökérben. Az a szörnyen megfogható szenvedés, ami gyakorlatilag ráül a nézőre végig a film alatt, annyira erős negatív töltéssel rendelkezik, amihez hasonlót gyakorlatilag még soha nem láthatott a néző. A különböző gonosz érzelmek fantasztikusan nagy hangsúlyt kapnak. Ezek közül vezető az a bizonyos tehetetlen düh, a belülről mardosó szörnyeteg, aki a külvilág mocskát látva rosszra, tombolásra sarkallja az embert. Ám legtöbben nem engedelmeskednek neki. A legtöbben nem...

Peter Mullan a megfáradt, öreg Joseph szerepében hátborzongatóan hiteles. A férfiból az évek során kiveszett az öröm, az együttérzés, a megbánás. Nem maradt más, csak a mardosó düh, a harag, a gyűlölet, melyek lassan, de biztosan, felemésztik őt. Olivia Colman még férfi kollégájánál is jobb, ritkán látni színésznőt, aki a hétköznapi szenvedést ennyire hitelesen érzékelteti.

A Tirannoszauruszban soha nem süt a nap. A karakterek egy brit kisváros szürke, lepusztult utcáin járják utolsó táncukat. Nincs fekete, nincs fehér, egyszerűen csak az a kibaszottul nyomasztó szürke uralkodik, és megöl minden szépet. Egyszerűen brutális atmoszférát teremt a fényképezés. És ha ez még nem lenne elég, az alkotók a szinte emészthetetlenül hatásos zene és dalbetétekkel viszik be a kegyelemdöfést. Annyira gyönyörűek a dalok, szövegük pedig olyannyira illik a filmre, és a mindennapi ember életére, hogy nem egyszer kerültem sírás közeli állapotba. És ami nálam sírás közeli, az sokaknál már a fuldokolva bőgés kategóriája, szóval értitek.

A Tirannoszaurusz titka az, hogy életszagú. Épp azért ennyire fájdalmas a hatása, mert a nézőnek az az érzése támad, hogy nem is filmet néz, hanem hétköznapi, vagy ha úgy tetszik, mindennapos szituációknak a tanúja, és az, hogy ezt ilyen bátran a képébe tolják, megijeszti őt. És ha valami, hát ez megérdemli a 10/10-et.