Igazságos-e az, hogy a törvény megvédi a gyerekbűnözőket a felnőtteknek járóval egyenértékű megtorlástól? Valóban lehet jogosan arra hivatkozni, hogy a tettes nem tudta, mit csinál, mert még túl fiatal, hogy felfogja az általa elkövetett borzalmak súlyát? Amikor a szülők elveszítik gyermeküket, nem érdekli őket, hogy nem egy ötvenéves férfi, hanem mondjuk egy tizenhárom esztendős kisfiú vette el legféltettebb kincsük fényét, életük értelmét. Viszont akkor létezik-e megnyugvás? Érezhetik-e valaha a szülők, hogy gyermekük gyilkosa megbűnhődött, amikor a törvény szerint ártatlan. Hiszen még túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja tettei súlyát. Ezen gondolatokból indul ki Tetsuya Nakashima pszichothrillerje, ami a játékidő előrehaladásával válik egyre összetettebb, filozófiai eszmefuttatásokra épülő történetté, kis híján igazi mesterművé.

Milyen érzés, amikor az ember feje fölött elszáll az idő? Amikor a tükörbe nézve nem egy fiatal fiút lát, aki előtt még számtalan lehetőség, valóra váltásra váró álmok és vágyak várnak, hanem egy megvénült öregembert, aki vállára az elmúlt évtizedek súlya nehezedik könyörtelen teherként. Lehet-e célt, értelmet találni az utolsó 10-15 év halálfélelemmel, unalommal, és monotonitással átitatott tortúrájában? Igen, elképzelhető, hogy lehet, hiszen Warren Schmidt megpróbálja. Nem is rajta múlik, hogy a lelkesen megvalósítani próbált terv végül sikertelenségbe és szomorúságba torkollik Alexander Payne érdekesen lassú filmjében.

Nyilvánvalóan senki számára sem ismeretlen a klasszikus Disney-rajzfilmrecept, ami habár rendszerint jól működik, mégis ezer sebből vérzik. A spontán éneklés, a kizárólag vagy nagyon jó, vagy döbbenetesen gonosz karakterek, a figurasablonok, és az a bizonyos Boldogan éltek, míg meg nem haltak már a könyökünkön jönnek ki. A nagy öreg stúdió vezetőségének köreiben is megfoganhatott valami hasonló problémakör, ezért határozottan léptek: Csináltak egy igazán hangulatos, nagyon is önkritikus jellegű romantikus vígjátékot.

Stuart Beattie rendezéséről előzetesen és teljesen nyíltan elismerték, különböző utalások formájában, hogy az Underworld kaptafájára készül, a vámpíros-vérfarkasos franchise stílusát szándékozzák átültetni a meglehetősen extrém alapötletből táplálkozó sztori köré épülő filmbe. A direktornak ez a második rendezői munkája, korábban a Holnap, amikor elkezdődött a háború című produkciót készítette. Furcsa módon azonban pont a rendezés az, ami egészen jól működik az Én, Frankensteinben. Kár, hogy a forgatókönyv, hát most mit mondjak... Egy nagy rakás szar. És bizony, a szkript is Beattie műve.

Elérkeztünk a 2013-at értékelő toplistasorozat utolsó darabjához, amelyben természetesen a a 25 legjobb filmet rangsoroltam, nyilvánvalóan szubjektív szempontból. Az várható volt, hogy az elképesztően ütős 2012-es filmévet nem fogja überelni a 2013-as szezon, de azért végül elég jól összeszedte magát ez az év is, habár az első félidőben még elég kétségbeejtő volt a helyzet, sokáig azt gondoltam, hogy nem is lesz elég film a 25-ös listához. Azonban az őszi-téli szezon mesébe illően fantasztikus volt, így végül még szortíroznom is kellett. Íme, az én szememben ők 2013 legjobbjai! 

2013 sem képez kivételt, ahogy minden filmév során, úgy ezúttal is akadtak olyan celluloidhulladékok, amik megnézése után azt kívánta az ember, hogy bárcsak sose hallott volna róluk. Alább összeválogattam 2013 legbüdösebb, leggusztustalanabb szennyesét, azt a 10 filmet, amit semmilyen körülmények között sem tudok ajánlani. Lássuk hát!

Hál' Istennek akadt min pozitívan is meglepődni 2013-ban. Ugye, hogy milyen remek érzés az, amikor az ember kelletlenül nekiáll egy filmnek, igazából ő maga sem tudja, hogy pontosan miért, majd pedig mégis remekül szórakozik? Hát, ez velem is megtörtént néhányszor a tavalyi év folyamán. Lássuk az öt legnagyobb meglepetést!

Nem telhet el filmév úgy, hogy ne akadjanak a felhozatalban olyan mozgóképek, amelyek alaposan alulmúlják az ember előzetes elvárásait. Tavaly különösen fájó volt a helyzet, hiszen a legjobban várt produkciók közül kerültek ki azok, amelyek megnézése után csak tátogni tudtam döbbenetemben. Hozzá kell tenni, hogy az alábbi listában igazából nincs egy darab klasszikusan rossz film sem, de ettől függetlenül óriásit csalódtam eme művekben. A rangsorolás alapját a csalódás mértéke adta, értelemszerűen az első helyezettben csalódtam a legnagyobbat.

Kétségtelen, hogy ebben a kategóriában nem volt olyan erős a mezőny, mint a férfiaknál, viszont az is biztos, hogy ettől még számos igazán emlékezetes női alakítást láthattunk, amiket főszerepekben produkáltak a hölgyek. Lássuk a legjobb tízet!

A négy színészkategória közül abszolút a férfi főszereplők mezőnye volt a leggazdagabb minőségi alakítások terén a tavalyi év során. Számos felbecsülhetetlen művészi értékű, magával ragadó, egyedi, és letaglózó hatású játékkal örvendeztettek meg minket az urak. Ezúttal tényleg nagyon nehéz volt összeszedni a tíz legjobbat, és habár a dobogó betonbiztos volt, a többi helyezett rangsorolása azért komolyan megizzasztott. Íme!