Viszonylag gyakran, a kelleténél legalábbis biztosan többször kerekedik botrány olyan ügyekből, amelyekben katolikus papokat, vagy egyéb egyházi személyeket gyanúsítanak meg azzal, hogy kisgyerekeket molesztálnak. Nagy valószínűséggel a római katolikus egyház működésében keresendő a hiba, hiszen ha belegondolunk, a szigorú szabályok, például a cölibátus, ellehetetlenítik a papokat attól, hogy normális életet éljenek. Persze, erre nyilván mondhatnánk azt, hogy az egyház törvényei nem képezik titkolódzás tárgyát, így aki reverenda viselésére adja a fejét, pontosan tudja, hogy mit vállal. Ez igaz, de lehet-e akkora az atya Jézus iránti szeretete, hogy még évtizedek múltán se ébredjen benne vágy a világi örömök teremtette élvezet irányába? És a vágy nyilván hirtelen támad fel, ez vezethet a kétségbeejtő molesztálási esetekig, hiszen a vallásos családok gyerekei mindig kéznél vannak, míg észrevétlenül nőt szerezni sokkal nehezebb. És természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy akad, aki neveltetése okán vállalja Isten szolgájának szerepét, és nem szabad akaratából? Pedig Isten elvileg szabad akaratot adott nekünk... Vicces, nem?

Nagy hiányosságomat sikerült végre pótolnom azzal, hogy megnéztem Gus Van Sant 1997-es drámáját, az annak idején két Oscar-díjjal is jutalmazott Good Will Huntingot. A produkcióért Matt Damon és Ben Affleck megkapták a szobrot az eredeti forgatókönyvek kategóriájában, és Robin Williamsnek is innen eredeztethető egy szem díja. Megérdemelte a film az elismeréseket? Kétségtelenül... Kettőnél azonban egy kicsivel több szobrocskát kellett volna kapnia.

Quentin Tarantinoval kapcsolatban három dologban vagyok egészen biztos: Először is, le kell szögezni, hogy ez az úriember páratlanul egyedi gengszterfilmeket készített pályája elején, majd valamiért abbahagyta ezen művek gyártását, holott ehhez a műfajhoz van igazán érzéke. Másodszor, Tarantino olyan egyedi írói érzékkel rendelkezik, amihez hasonlót semerre se találunk a filmvilág tér-idő kontinuumában. Nem művészként, hanem fanatikus filmrajongóként készíti forgatókönyveit, ezzel máris a lehető legközelebb kerül a nézőközönséghez. És harmadszor, egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni azon egyszerű tény mellett, hogy Tarantino alatt a jó öreg Samuel L. Jackson minden esetben parádézik.

Engedjétek meg, hogy a fent említett három pontot Hollywood gátlástalan fenegyerekének 1997-es filmjével, a Jackie Brownnal igazoljam!

Igen, tudom, és igen, én se hiszem el, hogy képesek voltak ilyen magyar címet adni Seth MacFarlane A Million Ways to Die in the West című filmjének - tényleg muszáj volt a TED-et kiemelni? Az viszont biztos, hogy a Family Guy atyja az élő-lélegző-káromkodó-kefélő plüssmacival bebizonyította, hogy a nagy vásznon is akad létjogosultsága. Következő vígjátéka a rendkívül veszélyes vadnyugati mindennapokat figurázza ki, ráadásul igazi nagy nevekkel, hiszen az író-rendező mellett még Liam Neeson, Charlize Theron, és Amanda Seyfried is helyett kapott a gárdában. Én személy szerint tárt karokkal várom a produkciót, hiszen már az alábbi előzetes is alaposan megdolgoztatta a rekeszizmomat. Óriási lesz!

Mi hajtja az embert előre az életben? Mi ösztönöz arra, hogy minden reggel felkeljünk, megmosakodjunk, felöltözzünk, reggelizzünk, és belevágjunk egy újabb hosszú, valószínűleg egyáltalán nem különleges napba? Honnan merítünk elég energiát arra, hogy naphosszat rohadjunk a munkában, az iskolában, vagy akár felváltva mindkét helyen? A választ az álmok és a célok képezik. Nap, mint nap azért küzdünk, hogy megvalósítsuk a képet, amit jövőbeli önmagunkról alakítottunk ki a fejünkben. Az is mindenképpen helytálló gondolat, hogy a legsanyarúbb sorsú szerencsétlenek álmodják a legnagyobb csodákat, de valahol valószínűleg ők is tisztában vannak vele, hogy a körülmények sosem fogják engedni nekik, hogy kitörjenek a káoszból, a szomorúságból, a nyomorból.

Bizony, már végeztem is a Harry Hole-sorozat még egy kötetével. Cím szerint ezúttal a Nemesziszről van szó, ami kronológiailag a legutóbb tárgyalt Vörösbegy után következik. Úgy gondoltam, elolvasom a könyveket addig, amíg le nem zárul a Tom Waaler-szál, és aztán ugrok vissza az előzményekre, hogy ne zavarjam össze magamat. Szóval, a Nemeszisz. Kétségtelen, hogy különböző okok miatt összességében nem annyira ütős, mint a Vörösbegy, de bizonyos szempontból viszont kreatívabb Nesbo előző művénél.

Harryt beválogatják egy különleges nyomozócsoport tagjai közé. A csapat feladata nem más, mint felderíteni a nemrég történt, brutális vérengzésbe torkolló oslói bankrablást. Mindeközben főhősünk élete kezd kissé rendbe jönni, hiszen habár az Ellen Gjelten-ügy továbbra is kínozza, legalább ott van neki Oleg és Rákel, akik a Nemeszisz történetének zajlásakor Moszkvában vannak a kisfiú gyámsági tárgyalásán. Harry ezen idő alatt újra találkozgatni kezd egy régi barátnőjével, Annával, akivel rendkívül viharos kapcsolata volt évekkel ezelőtt. Épp vacsorára menne a nőhöz, amikor hirtelen képszakadást tapasztal. Lakásában ébredve, az előző esti vacsora ízével a szájában rájön, hogy az eltelt mintegy 16 óra kiesett az emlékezetéből. Ugyanezen a reggelen Annát holtan találják otthonában, Harry pedig e-maileket kap a gyilkostól. Főhősünk lába alatt így forró lesz a talaj, nincs más választása, mint minél előbb kideríteni az igazságot. De vajon mennyi összefüggés van a rejtélyes bankrablássorozat és Anna halála között?

Nesbo ezúttal is maximális profizmussal vezeti a szálakat előre a cselekményben, és a kedves olvasót végig, de tényleg végig teljes bizonytalanságban tartja. Történetét ezúttal a bosszú tartja össze, erre utal a regény címe is, hiszen Nemeszisz a görög mitológia bosszúálló istennője. Viszont a megtorlás végrehajtója, és célpontja egészen a fináléig homályban marad, így a bosszú jelensége csak a háttérből kísért állandó, kinyomozhatatlan eredetű jelenlétével, ami már-már szinte félelmetessé teszi az összképet. Mindemellett a cigány kultúra is fontos szerepet kap a regényben, és ez az elem rendkívüli színesítő hatással van a történetre, hiszen aktívan befolyásolja is az eseményeket, eközben pedig egyfajta néprajzi elemzést is prezentál a cigányokról. Igyekszem nem spoilerezni, ezért csak annyit írok, hogy a bankrablásos, illetve az Annás szál összefügg némiképp, de én arra számítottam, hogy a könyv végére sokkal jobban összefonódik a két történet. Ám ahogy idővel kiderül, csupán néhány szereplő egyezik a két szálon, az ügyek megoldása teljesen elkülönül, és utólag visszatekintve ez kissé olyan, mintha párhuzamosan olvastam volna két történetet. Persze, mondom, a bosszú az ami összetartja ezt a cselekményegyüttest, és ez a jelenség mozgatja mindkét bűn elkövetőjét, de a konkrét történetek ettől még nagyon is elkülönülnek. Persze, külön-külön mindkét szálon bődületes fordulatok érkeznek, ismételten esélyem sem volt előre kitalálni, hogy kik lehettek a tettesek, bár az Annás sztori megoldása talán egyszer átfutott az agyamon, de aztán hamar el is vetettem. Nagyot üt! A történetvezetésről még annyit, hogy a könyv egy kissé túl hosszú. Úgy 50-60 oldalt simán le lehetett volna hagyni belőle, mert így van egy adagnyi üresjárat a finálé előtt, bár elismerem, hogy így ütősebb volt a vége, csak azért mégis végig kellett szenvedni a némiképp fölöslegesnek tetsző oldalakat. A Tom Waaler-szál tovább gyűrűzik és egyelőre nem is fejeződik be, viszont egy rendkívül erőteljes, előreláthatólag ütősen záruló átívelő történettel van dolgunk. Kíváncsian várom, mi lesz belőle!

Brad Falchuk és Ryan Murphy párosa megérezte, hogy a haldokló minőségi horrornak mikor van szüksége a vérfrissítésre. Egészen rendkívüli kreálmányukkal, az Amerikai Horror Storyval világszerte kilóra megvették a műfaj rajongóit. Az antológia-jellegű sorozat első két évada remekül sikerült, a kísértetház, és az őrültekháza is magával ragadott. A harmadik ház a boszorkánytanya volt, amit a harmadik, Coven alcímet viselő szezonban hoztak el nekünk az alkotók. Az első epizód számos érdekes lehetőséget vetett fel, sok jó szálat indított útjára. Miután tegnap, a 13. epizóddal befejeződött ez a felvonás is, ideje, hogy megnézzük, vajon sikerült-e hozniuk a készítőknek az elvárásokat, avagy belebuktak harmadik eljövetelükbe.

Már néhány éve kerülgettem a Norvég Krimikirálynak kikiáltott Jo Nesbo műveit, mire végre beszereztem a Harry Hole - sorozat kronológiailag nézve harmadik kötetét, a Vörösbegyet. Hál' Istennek az első két történet minden jel szerint eléggé el van szeparálva a további kötettől, mert a Vörösbegyben nincsenek a Denevéremberből és a Csótányokból átívelő fontosabb szálak, csupán néhány említés erejéig kerülnek szóba az előzmények - természetesen azóta meg van már az előbb említett két könyv is, plusz még másik három, szóval nincsenek itt nagy problémák.

Főhősünk, Harry Hole főtiszt, a norvég rendőrség különc figurája igazi nyomozótehetség. Persze, erre rá is ment az élete, ugyanis gyakorlatilag egyetlen élettársával tudta csak néhány hónapnál tovább kihúzni, őt pedig Alkoholnak hívják. Miután Holet az NBSZ-hez helyezik, főhősünk véletlenszerűen kiszúr egy érdekes jelentést egy Marklin márkájú, nagy pusztítóerővel rendelkező puska vásárlásáról. Harry gyanakodni kezd, véleménye szerint a betiltott fegyvert, amiből nagyon kevés létezik világszerte, valamilyen merénylet elkövetésére tervezi bevetni az ismeretlen vevő. A nyomozás során a jelenben zajló főszállal összefonódik egy rejtélyes norvég nemzetiszocialista katona '40-es évekbeli története, míg végül el nem jutunk a letaglózó fináléig.

Nesbo nagyon ért a krimihez, úgy beszél az írók számára talán legnehezebb műfaj nyelvén, hogy azt nem győzzük csodálni, miközben azon kapjuk magunkat, hogy a könyv nemes egyszerűséggel a kezünkhöz ragadt, képtelenek vagyunk letenni. A rendkívül hosszú időt felölelő főcselekményre az oldalak fogyatkozásával egyre nagyobb hatást gyakorol a II. világháborús történetszál. Nesbo sok karaktert mozgat, számos aspektusból vizsgálja a sztorit, és annyi, de annyi apróbbnál apróbb részletet teremt, hogy hamar elveszünk az információk tengerében, és akárhogy próbálkozunk, nem tudjuk összerakni a teljes képet. Én, mint kezdő Nesbo-olvasó, sokáig úgy gondoltam, hogy maga az író sem lesz képes normálisan kikecmeregni az általa teremtett történeti káoszból. Ám végül maradéktalanul megcsinálja, és a kb. 50-60 oldalas, fantasztikus fináléban maximális profizmussal tesz mindent a helyére, és az égvilágon semmit sem felejt ki. A fordulatok párosával érkeznek, az állunk pedig egyre lejjebb esik, egyszerűen nem hisszük el, hogy valaki képes ilyen minőségű krimit alkotni.

Rendkívül ritka jelenség az, hogy olyan színészek, akiket leginkább a mozikból ismerünk, és akiknek a nagy vásznas munkáknak köszönhetően elég jól is megy a szekerük, mind anyagilag, mind pedig a népszerűség terén, elvállalják egy újonnan indult tévésorozat főszerepét. Azonban az HBO vadiúj projektjének kedvéért Matthew McConaughey, és Woody Harrelson is hajlandó volt bevállalni, hogy kivétel legyen, ami erősíti a szabályt. És jól tették, ugyanis az első három epizód alapján minden esély megvan rá, hogy A törvény nevében című krimiszéria kultikus státuszba emelkedjen. Legalábbis ha ilyen minőségben halad tovább.

Sokszor van alkalmunk, a különböző híradásokat nézve, vagy az újságokat olvasva, azt mondani, hogy ez meg az a történet filmvászonra való. És bizony, a hollywoodi  jó tündérek gyakran meghallgatják imáinkat, és jobbnál jobb igaz történeten alapuló drámákat készítenek. Na de mi van akkor, hogyha a felállás száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és egy mozgókép fiktív történetéről jut eszünkbe a gondolat: Ez a sztori a való életbe való. Robert Zemeckis óriás klasszikusával, a Forrest Gumppal azonban pontosan ez a helyzet. Hogyha nem lennénk tisztában a ténnyel, hogy ez egy abszolút fiktív történet, meg sem fordulna a fejünkben, hogy a látottak nem történtek meg a valóságban is. És azt hiszem, ettől lesz igazán nagyszerű mű ez a hat Oscar-díjjal büszkélkedő alkotás. Kitalált történetéről képes maradéktalanul elhitetni, hogy valóság.