Bizony, már végeztem is a Harry Hole-sorozat még egy kötetével. Cím szerint ezúttal a Nemesziszről van szó, ami kronológiailag a legutóbb tárgyalt Vörösbegy után következik. Úgy gondoltam, elolvasom a könyveket addig, amíg le nem zárul a Tom Waaler-szál, és aztán ugrok vissza az előzményekre, hogy ne zavarjam össze magamat. Szóval, a Nemeszisz. Kétségtelen, hogy különböző okok miatt összességében nem annyira ütős, mint a Vörösbegy, de bizonyos szempontból viszont kreatívabb Nesbo előző művénél.

Harryt beválogatják egy különleges nyomozócsoport tagjai közé. A csapat feladata nem más, mint felderíteni a nemrég történt, brutális vérengzésbe torkolló oslói bankrablást. Mindeközben főhősünk élete kezd kissé rendbe jönni, hiszen habár az Ellen Gjelten-ügy továbbra is kínozza, legalább ott van neki Oleg és Rákel, akik a Nemeszisz történetének zajlásakor Moszkvában vannak a kisfiú gyámsági tárgyalásán. Harry ezen idő alatt újra találkozgatni kezd egy régi barátnőjével, Annával, akivel rendkívül viharos kapcsolata volt évekkel ezelőtt. Épp vacsorára menne a nőhöz, amikor hirtelen képszakadást tapasztal. Lakásában ébredve, az előző esti vacsora ízével a szájában rájön, hogy az eltelt mintegy 16 óra kiesett az emlékezetéből. Ugyanezen a reggelen Annát holtan találják otthonában, Harry pedig e-maileket kap a gyilkostól. Főhősünk lába alatt így forró lesz a talaj, nincs más választása, mint minél előbb kideríteni az igazságot. De vajon mennyi összefüggés van a rejtélyes bankrablássorozat és Anna halála között?

Nesbo ezúttal is maximális profizmussal vezeti a szálakat előre a cselekményben, és a kedves olvasót végig, de tényleg végig teljes bizonytalanságban tartja. Történetét ezúttal a bosszú tartja össze, erre utal a regény címe is, hiszen Nemeszisz a görög mitológia bosszúálló istennője. Viszont a megtorlás végrehajtója, és célpontja egészen a fináléig homályban marad, így a bosszú jelensége csak a háttérből kísért állandó, kinyomozhatatlan eredetű jelenlétével, ami már-már szinte félelmetessé teszi az összképet. Mindemellett a cigány kultúra is fontos szerepet kap a regényben, és ez az elem rendkívüli színesítő hatással van a történetre, hiszen aktívan befolyásolja is az eseményeket, eközben pedig egyfajta néprajzi elemzést is prezentál a cigányokról. Igyekszem nem spoilerezni, ezért csak annyit írok, hogy a bankrablásos, illetve az Annás szál összefügg némiképp, de én arra számítottam, hogy a könyv végére sokkal jobban összefonódik a két történet. Ám ahogy idővel kiderül, csupán néhány szereplő egyezik a két szálon, az ügyek megoldása teljesen elkülönül, és utólag visszatekintve ez kissé olyan, mintha párhuzamosan olvastam volna két történetet. Persze, mondom, a bosszú az ami összetartja ezt a cselekményegyüttest, és ez a jelenség mozgatja mindkét bűn elkövetőjét, de a konkrét történetek ettől még nagyon is elkülönülnek. Persze, külön-külön mindkét szálon bődületes fordulatok érkeznek, ismételten esélyem sem volt előre kitalálni, hogy kik lehettek a tettesek, bár az Annás sztori megoldása talán egyszer átfutott az agyamon, de aztán hamar el is vetettem. Nagyot üt! A történetvezetésről még annyit, hogy a könyv egy kissé túl hosszú. Úgy 50-60 oldalt simán le lehetett volna hagyni belőle, mert így van egy adagnyi üresjárat a finálé előtt, bár elismerem, hogy így ütősebb volt a vége, csak azért mégis végig kellett szenvedni a némiképp fölöslegesnek tetsző oldalakat. A Tom Waaler-szál tovább gyűrűzik és egyelőre nem is fejeződik be, viszont egy rendkívül erőteljes, előreláthatólag ütősen záruló átívelő történettel van dolgunk. Kíváncsian várom, mi lesz belőle!

Harry Hole személyiségébe a Vörösbegy jellemrajzához képest más irányból nyerünk betekintést. Láthatjuk sebzett, menekülő vadként, és olyan emberként, akinek végre van veszítenivalója, így sokkal több minden forog kockán, mint korábban. Ráadásul Ellen ügye is mázsás súlyként nyomja a vállát. Az újonnan behozott figura, Beate Lonn engem kissé idegesített, de azért elismerem, hogy kreatívan megírt karakterről van szó. Nagyon bejött Raskol, a börtönben ülő cigány bankrabló figurája. Egy valódi lángelme, aki mindig kissé titokzatosan viselkedik, de sosem kételkedünk benne, legalábbis az első 400 oldalon, hogy tökéletes egészében látja a kirakóst.

Azt kell mondjam, hogy egyre jobban kezdek beleszerelmesedni ebbe a szériába, már bele is kezdtem a Boszorkányszög olvasásába. A Nemeszisz kétségtelenül nincs olyan zseniális, mint a Vörösbegy, de még így is megvan 8,5/10.