Nagy hiányosságomat sikerült végre pótolnom azzal, hogy megnéztem Gus Van Sant 1997-es drámáját, az annak idején két Oscar-díjjal is jutalmazott Good Will Huntingot. A produkcióért Matt Damon és Ben Affleck megkapták a szobrot az eredeti forgatókönyvek kategóriájában, és Robin Williamsnek is innen eredeztethető egy szem díja. Megérdemelte a film az elismeréseket? Kétségtelenül... Kettőnél azonban egy kicsivel több szobrocskát kellett volna kapnia.

Will Hunting ( Matt Damon ) árva gyerek volt, egész életében a kilátástalanság terhe alatt élt, javítóintézetből javítóintézetbe került, és idősebb korában is tárgyalásról tárgyalásra jár. Napról napra él, alkalmi munkákat vállal, éjszakánként pedig hűséges, ám lehetetlen sorsú haverjaival rója az utcákat, és a kocsmákat. Azonban Will valójában rendkívül tehetséges, olyan agya van, ami képes lenne hatni a világra. Kívülről fújja az amerikai történelmet, a szerves kémiát, ért a művészethez, és igazi matekzseni. Azonban fél attól, hogy előlépjen a homályból, és kitörjön a mocsokból. Azonban amikor a neves, egyetemi matematikaprofesszor, Gerald Lambeau ( Stellan Skarsgård ) felfedezi, a fiú segítséget kap, amivel küzdhet saját önzése, és félelmei ellen. Lambeau felkeresi régi ismerősét, a pszichológus Seant ( Robin Williams ). Neki kell valahogy beférkőznie Will páncélja mögé.

Minden téren karakterközpontú filmről beszélhetünk. Gus Van Sant is ebben a szellemben rendezi a produkciót. Nincsenek fölösleges jelenetek, nagy totálokon, tájképeken való elidőzések, a képek középpontjában szinte mindig a szereplők foglalnak helyet, rájuk fókuszál a kamera, kiemeli őket a háttérből. A kiváló kamerabeállításoknak köszönhetően mindig az éppen beszélő színészt, vagy az éppen párbeszédet folytató szereplőket látjuk előtérbe helyezve, és a rendező igyekszik minden mást kitakarni a képből. Azon van, hogy csak és kizárólag a szövegkönyv gondolataira és a színészi játékokra fókuszáljunk, ne vonja el más a figyelmünket.

Ben Affleck és Matt Damon párosa nem semmi szkriptet dobott össze. A történet lenyűgözően eredeti. Nagyon tetszett az alapötlet az Einsteint megidéző értelmi képességekkel rendelkező, ám tehetségét eltékozló fiúról. A Good Will Hunting története elsősorban arról szól, hogy megfelelő családi háttér nélkül mekkora mértékben képes elkallódni az igazi érték, a valódi tehetség. Továbbá nagy hangsúlyt kapnak a félelmek. Az újdonságtól, a változástól való rettegés. Will elkényelmesedik céltalan dél-bostoni életében, és amikor számon kérik rajta, hogy miért nem használja ki adottságait, valahogyan mindig kimagyarázza magát. Egészen addig, amíg a környezetének elege nem lesz. Gyönyörű karaktereket írtak a srácok. Lambeau küzdelme a srácért igazán szimpatikussá teszi a matematikaprofesszor figuráját, de természetesen Sean viszi a prímet. Érdekes megfigyelni a különbséget a két férfi módszerei között. Amíg Lambeau agresszívan, egyik pillanatról a másikra akarja kirángatni Willt a páncélja mögül, addig Sean óvatosan, lépésről lépésre férkőzik egyre közelebb a főhőshöz, és az a folyamat, amelynek végén kölcsönösen váltja meg egymást a pszichológus és a fiú, valami eszméletlenül csodálatosan van kivitelezve és végigvíve a forgatókönyvön. Chuckie figurája is jó, ő Will legjobb barátja, és ő is azon van, ahogy az a film második felében már érződik is, hogy meggyőzze haverját arról, hogy használja ki tehetségét. Sokáig úgy tűnik, hogy a sztorinak nem lesz a legjobb a kifutása, félünk, hogy a befejezés el lesz kapkodva, és ekkor eszünkbe jut középtájt az a kb. negyedórás szakasz, ami alatt kissé leült a cselekmény, azonban az alkotók végül egy fantasztikusan megkomponált érzelmi tornádóval indítják be a film elsőosztályú befejezését. De még mindig nem ejtettem szót a forgatókönyv legerősebb pontjáról, a szövegkönyvről. Mert ez az, ami igazán mesteri a Good Will Huntingban. Affleck és Damon lenyűgöző sorokat vetettek a szkript lapjaira. Nem csak végtelenül tartalmas párbeszédek, de velőtrázóan erőteljes monológok is helyet kapnak a produkcióban. Mindenképpen ki kell emelnem Sean szövegét a tó partján, amiben nagyobbnál nagyobb örök igazságok hangzanak el, és meg kell említenem Chuckie és Will, az építkezésen folytatott, fantasztikusan megírt párbeszédét is. De persze, sorolhatnám még a példákat jó sokáig.

Matt Damon sosem volt túl nagy kedvencem. Mindig megvoltam vele, de valahogy rendszerint a korrekt színésziparos szintjére teszem a srácot. Ami viszont biztos, az az, hogy soha életében nem lesz képes überelni azt a hihetetlenül hiteles játékot, amit Will Huntingként produkál. Legalábbis én meglepődnék, ha mégis képes lenne rá. Természetesen Robin Williams Oscar-díjas alakítása viszi a prímet. A színész annyira emberközelire, földhözragadtra, és végtelenül szomorúra veszi a figurát, hogy az könnyedén szemüregi nedvesedést eredményezhet a nézőnél. Ben Affleck is korrektül hozza Chuckiet, Stellan Skarsgård pedig remekel Lambeau professzor szerepében.

Habár a kamera valóban mindig a szereplőkre fókuszál, azért néha érdemes odafigyelni a remek helyszínválasztásokra, és az ügyesen kitalált hátterekre. Utóbbi esetben elsősorban az építkezős beszélgetésre gondolok, ahol a romokban álló ház képe a markológéppel mintha múltja fenyegető árnyékaként vetülne Willre. A gyönyörű szép zenei aláfestéseket is ki kell emelnem, amik csak fokozzák a könnyfakasztó atmoszférát.

Igen, megérdemelte mindkét Oscarját ez a mozgókép, de illet volna neki adni egy harmadikat is, méghozzá a Legjobb Film kategóriájában. Én nem tartozom a hithű Titanic-gyűlölők közé, na de azért mégis! A Good Will Hunting ugyanis remekmű. 9/10.