Viszonylag gyakran, a kelleténél legalábbis biztosan többször kerekedik botrány olyan ügyekből, amelyekben katolikus papokat, vagy egyéb egyházi személyeket gyanúsítanak meg azzal, hogy kisgyerekeket molesztálnak. Nagy valószínűséggel a római katolikus egyház működésében keresendő a hiba, hiszen ha belegondolunk, a szigorú szabályok, például a cölibátus, ellehetetlenítik a papokat attól, hogy normális életet éljenek. Persze, erre nyilván mondhatnánk azt, hogy az egyház törvényei nem képezik titkolódzás tárgyát, így aki reverenda viselésére adja a fejét, pontosan tudja, hogy mit vállal. Ez igaz, de lehet-e akkora az atya Jézus iránti szeretete, hogy még évtizedek múltán se ébredjen benne vágy a világi örömök teremtette élvezet irányába? És a vágy nyilván hirtelen támad fel, ez vezethet a kétségbeejtő molesztálási esetekig, hiszen a vallásos családok gyerekei mindig kéznél vannak, míg észrevétlenül nőt szerezni sokkal nehezebb. És természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy akad, aki neveltetése okán vállalja Isten szolgájának szerepét, és nem szabad akaratából? Pedig Isten elvileg szabad akaratot adott nekünk... Vicces, nem?

A történet 1964-ben játszódik, helyszínéül pedig egy kis egyházközség temploma, és a hozzátartozó egyházi iskola szolgál. Az iskola igazgatónője Aloysius nővér ( Meryl Streep ), akiben gyanú támad a sokak által nagyon kedvelt Flynn atya ( Philip Seymour Hoffman ) irányába egyik prédikációja után. Arra kéri a többi nővért, hogy legyenek figyelemmel, és jelentsék, ha bármi olyan szokatlan dolgot tapasztalnak, ami az atyához köthető. Amikor az egyik diák furcsa állapotban tér vissza a történelemórára, miután Flynn atya magához hívatta, James nővér ( Amy Adams ) úgy érzi, értesítenie kell az igazgatónőt.

Drámaadaptációról beszélünk, ebből pedig egyértelműen következik, hogy kevés helyszínen játszódó, párbeszédek vezérelte mozgóképről van szó. John Patrick Shanley saját irodalmi művét írta át forgatókönyvvé, ráadásul még a mű rendezését is magára vállalta. Nyilvánvalóan nagyon fontos volt számára, hogy ez a történet úgy jusson el a nézőkhöz, ahogy azt ő megálmodta, és ha valami, akkor ez nagyon látszik a filmen. A Kétely egy nagyon lelkes, odaadó direktor munkája, ez minden képkockáról csak úgy süt. A minden részletre gondosan kiterjesztett rendezői figyelem végig érződik, ahogy az is, hogy mennyi munka van abban, amit látunk. A direktori lelkességet igazoló konkrétumokat megfogalmazni őszintén szólva nem túl egyszerű, ez inkább olyasfajta jelenség, amikor a néző érzi a rendező odaadását a produkcióból kisugározni. A Kétely rendkívül igényes munka. John Patrick Shanley elsősorban az atmoszférateremtésben alkot maradandót. A helyszínválasztás jól működik, az időjárási körülmények kihasználása is csillagos ötös munka, a szél szimbolikus jellegű megjelenítése pedig az egyik legnagyobb ötlet, amivel a 100 perces játékidő alatt találkozunk. Pazar a színészvezetés is, a direktor nagyon bátran visszafogja a gárda tagjait, és alárendeli őket a történetnek. A szereplők nem alakítói, csupán eszközei a cselekménynek. Ez nagyon tetszett.

Érdekes módon azonban pont a történet az, ami miatt sokat veszít a produkció az összesített színvonalból, és ez rendkívül bosszantó. Ez a sztori nemes egyszerűséggel kevés. Természetesen jó az alapötlet, hiszen egy rendkívül aktuális és fontos konfliktusfajtát tesz meg központi elemként. Ráadásul a címszereplő kétely kezelése is fantasztikus. Flynn atya tartalmas beszédet tart a kétkedésről, amelynek hatására Aloysius nővérben is feltámad ugyanez az érzés, és miután megszólal az a bizonyos csengő a vacsoraasztalnál, és elhangzik a nővérek irányába intézett felszólítás, a kétely egyre jobban elterjed a szereplők között, megfertőzi az agyukat, és minket is bizonytalanságba sodor, hiszen a film végéig nem tudjuk eldönteni, hogy ki a rossz. Flynn atya, vagy Aloysius nővér. Viszont ennyi és nem több. A cselekményvezetés kétségbeejtően semmilyen, a történet egy helyben toporog, ráadásul még a maratoni hosszúságú párbeszédek is csak ritkán produkálnak maradandó gondolatokat, bár tény, hogy amikor igen, akkor nagyon ütős szövegekre figyelhetünk fel. Túlnyomó részben azonban csak beszélnek a szereplők, de a cselekményt csupán ritkán viszik előre szövegelésükkel. Ráadásul a film túl hosszú, 20-25 fölösleges perc is akad a játékidőben, tehát az élmény végül kissé unalmasra sikeredik.

Az operatőri munka az egyik jelenetben még teljesen átlagos, máskor viszont egészen különleges kameraszögekkel, és beállításokkal találkozunk, és ez rendkívül szaggatottá teszi az összképet, összezavarja a nézőt. Azonban a borús, szürke színvilág, és az őszi idő megteremtése/kihasználása nagyon jól sikerült Roger Deakins operatőrnek.

A színészek valóban alárendelik magukat a történetnek, és pontosan ebben jelenik meg a gárda tagjainak profizmusa. Képesek úgy háttérbe helyezni magukat a sajnálatos módon eléggé unalmas cselekmény mögé, hogy közben mégis éreztetik kiemelkedő tehetségüket. Amy Adams játékát emelném ki a Kétely leginkább maradandó színészi munkájaként. A visszafogott, szende, naiv, ám jellemét megacélozni akaró James nővért fantasztikus hitelességgel kelti életre. Természetesen Meryl Streep is nagyon jó, és a rideg, a gyerekekben félelmet keltő főnővért eleven kősziklaként hozza. Az utolsó jelenetben pedig igazi katarzist teremt. Philip Seymour Hoffman szintén profi alakítást nyújt, és sikerül végig kételyben tartania a nézőt Flynn atya bűnösségét illetően, hiszen a színész remekül hozza a pókerarcot, és ügyesen produkálja a megnevezhetetlen érzelmeket. Nem tudjuk eldönteni, hogy az atya azért mosolyog-e a kisfiúra, mert éppen töcskölhetnékje van, vagy azért, mert tényleg Istentől eredő szeretetével akarja jobbá, könnyebben elviselhetővé tenni a gyerek mindennapjait.

A Kétely jó film, csak lehetne valamivel (értsd: sokkal ) cselekményesebb, ráadásul drámaadaptáció lévén jóval több emlékezetes szöveget kellene felvonultatnia. A letaglózó erejű zárójelenet tornáz rá még fél pontot a végértékelésre, így lesz 7,5/10.