Hál' Istennek akadt min pozitívan is meglepődni 2013-ban. Ugye, hogy milyen remek érzés az, amikor az ember kelletlenül nekiáll egy filmnek, igazából ő maga sem tudja, hogy pontosan miért, majd pedig mégis remekül szórakozik? Hát, ez velem is megtörtént néhányszor a tavalyi év folyamán. Lássuk az öt legnagyobb meglepetést!

5. Női szervek

Kevés volt a jó vígjáték 2013-ban, és pont nem a Női szervektől vártam volna, hogy majd elsőként megtöri a jeget. Azonban a különc, kicsit sem összeillő rendőrnőpáros jött, látott, és röhögtetett kegyetlenül. Rendkívül jól szórakoztam a film nézése közben, ugyanis Paul Feig komédiája tele van fetrengve röhögős képsorokkal, továbbá a két főszereplő karakter is telitalálat. Persze, a showt nyilván Melissa McCarthy viszi, de azért Sandra Bullock sem szégyenkezhet, egyszerűen csak kolléganőjének volt viccesebb figura megírva a forgatókönyv lapjain. Jófajta, pörgős vígjáték a Női szervek, az az igazi felhőtlenül szórakoztató fajta. A produkció poénvilága kissé disznóságos, hangyányit mocskos szájú, és nem éppenséggel az a főnemesi humor, de pont ettől lesz különösen meglepő az összkép. Sokszor nézős komédia, köszönet a készítőknek! Itt bővebben.

4. Világvége

A Cornetto-trilógia korábbi darabjai egyáltalán nem tetszettek, és a mai napig nem értem, hogy mi az Edgar Wright filmjei körüli nagy rajongás oka. Szerintem unalmasak, vontatottak, és kicsit sem viccesek. Viszont a befejező rész alaposan meglepett. A Világvége ugyanis valóban szórakoztató és tartalmas vígjáték, és nagyon örülök, hogy végül rávettem magam a megnézésére. A forgatókönyv remek, sok a jó poén, ráadásul a nevettető képsorok mögött akad tartalom is, ami a régi jó dolgok hirtelen eltűnésének témáját, és a könyörtelen technikai fejlődés problémáját célozza meg. A főhős Gary King az egyik legjobb karakter, akit vígjátékban valaha láttam, ráadásul az őt életre keltő Simon Pegg egyszerűen brillírozik, fantasztikus alakítást nyújt. A történet nem túl szokványos alakulása végig fenntartja a néző figyelmét, és a trilógia korábbi részeiből ismert vontatottság teljes mértékben elmarad. Itt bővebben.

3. A hívás

Gyerekkori szenvedélyem a minőségi modern thrillerek iránti rajongás, így nagyon örültem, amikor a kissé nyögvenyelős bevezető után őrült mód beindult Brad Anderson filmje. Elképesztően pörgős, magával ragadó cselekménye van A hívásnak, amiből csak úgy ömlik, megállíthatatlanul a feszültség, és percről percre egyre jobban érzed a testedben tomboló adrenalint. Ez a film jobban felpörget, mint három karton minőségi energiaital. Halle Berry jól működik főszereplőként, Abigail Breslin pedig nagyon hitelesen hozza a bajbajutott lányt. Továbbá meg kell említeni, hogy a produkció befejezése az év egyik legbátrabb zárása volt. Aki vevő az ilyen típusú, úgymond hirtelen befejezések gerjesztette nyomasztó, kétségbeesett hangulatra, az imádni fogja, aki nem, az inkább meg se nézze a filmet. Én imádtam, hiszen sokat hozzátesz az összképhez ez a tényleg kreatív kép, amivel befejeződik A hívás. Itt is dicsérem a filmet.

2. Szemfényvesztők

Hát Louis Leterrier rendezése aztán magasan felé licitált az elvárásaimnak. Az év egyik legjobb filmjét kaptam ettől a számomra előzetesen zsákbamacskának számító produkciótól. A történet remek, végig izgalmas, ráadásul olyan mesteri profizmussal csavarja a szálakat össze-vissza, hogy sikerül elhitetnie velünk, hogy értjük az események láncolatának szabályszerűségeit, majd pedig a pofánkba röhög, és lerántja a leplet a bődületes csattanóról, mintegy asszociálva a film mottójára: Minél közelebbről nézed, annál kevesebbet látsz. A színészi játékok fantasztikusak! Jesse Eisenberg végre megtanulta a mesterség űzését, lehet hogy jó hatással volt rá a fantasztikus alakítást nyújtó Woody Harrelson. A fontosabb mellékszerepekben Mark Ruffalo és Mélanie Laurent parádéznak, ők ketten a gárda legkiemelkedőbb tagjai. Mindennek a tetejébe pedig az akciójelenetek is ütősek. Itt bővebben.

1. Ivócimborák

Gyakorlatilag az utolsó utáni pillanatban csúszott be, és alaposan le is nyűgözött Joe Swanberg filmje. A rendező példátlanul sok teret hagy a színészgárda tagjainak, akik szinte minden dialógust improvizálnak a produkcióban, így szokatlanul természetes, életszerű hatása lesz a jeleneteknek. Inkább hívnám könnyed drámának, mint romantikus vígjátéknak az Ivócimborákat, hiszen nem lehet rajta túl sokat nevetni, ellenben el lehet gondolkodni a teljesen reális, totál hétköznapi, de mégis érdekesen tálalt jelenetek jelentéstartamán, amelyen belül jelen van az alkohol, a szerelem, a barátság, és még sokféle más dolog is. Olivia Wilde a főszerepben lenyűgözően teljesít, de a gárda többi tagja is jól alakít. Aki rendhagyó filmélményre vágyik, mindenképpen nézze meg az Ivócimborákat!