Nem telhet el filmév úgy, hogy ne akadjanak a felhozatalban olyan mozgóképek, amelyek alaposan alulmúlják az ember előzetes elvárásait. Tavaly különösen fájó volt a helyzet, hiszen a legjobban várt produkciók közül kerültek ki azok, amelyek megnézése után csak tátogni tudtam döbbenetemben. Hozzá kell tenni, hogy az alábbi listában igazából nincs egy darab klasszikusan rossz film sem, de ettől függetlenül óriásit csalódtam eme művekben. A rangsorolás alapját a csalódás mértéke adta, értelemszerűen az első helyezettben csalódtam a legnagyobbat.

5. Tűzgyűrű

Guillermo del Toro csak magát okolhatja, amiért a Tűzgyűrű középszerű, abszolút csalódást okozó film lett végül. A rendező-író valamiért a fejébe vette, hogy a nézők, akik éppen beülnek egy filmre, ami tudvalevőleg óriásrobotok és hatalmas szörnyetegek harcáról szól, kíváncsiak a sztoriba beleerőltetett karakterdrámára. Ebből a hülye ötletből burjánzik el az egész produkciót taccsra vágó fertőzés, hiszen a drámázás azon túl, hogy fölösleges, kivitelezésileg is elképesztő módon pocsék. Kliséhalmok váltják egymást a vásznon, miközben papírvékonyságú karakterek átérezhetetlen jellemfejlődésén szenvedhetünk, miközben a várva várt grandiózus moziélmény egyre inkább kezd valami dél-amerikai szappanoperára hasonlítani. Az erőltetett lélekbúvárkodást hébe-hóba megszakító, valóban monumentális akciójelenetek szinte megváltásként érkeznek, és jól tesszük, hogyha minden percüket kiélvezzük, mert tényleg elég ritkán fordulnak elő ebben a félresikerült fércműben, amely kapcsán errefelé háborogtam bővebben. 

4. Szupercella

Sajnos ezzel a produkcióval bebizonyosodott, hogy az akcióműfaj két legnagyobb örege fölött, akármennyire is küzdenek ellene, elszállt az idő. Ha nincs mögöttük egy jó rendező, és egy életképes forgatókönyv, akkor már ketten együtt is képtelenek elvinni egy filmet a hátukon. Sylvester Stallone megdöbbentően érdektelenül, szinte unottan, a mostani Bruce Willis-re hajazva szenvedi végig a játékidőt, és még a mellette élete egyik legjobbját alakító Arnold Schwarzenegger próbálkozásai is olyanok, mintha az Osztrák Tölgy megállás nélkül kérlelné kollégáját, hogy az szedje már össze magát. Unalmas, B-kategóriás sztori, tévéfilm-színvonalú kivitelezésben, nulla plusz energiával. Sly tökéletesen működik azokban a mai mozgóképekben, amelyekben a nosztalgiahatás kiváltása az elsődleges cél, viszont így, hogy egy régimódi akciófilmbe tuszkolták bele, már korántsem olyan varázslatos a teljesítménye, mint A feláldozhatók-franchiseban. Kétségtelen, hogy a Szupercellában vannak értékelhető mozzanatok, és fasza fordulatok, de az egész olyan, mintha húsz évet késett volna a premier. Itt bővebben.  

3. Last Vegas

Simán lehetett volna a nyugdíjas fazonú Másnaposok, és az első fél óra valami ilyesmit is ígér, azonban ahogy halad előre a film, úgy válik az egész valami erőltetett, nyálas, idegesítő, lagymatag drámává, amiben korábban már ezerszer elszajkózott életbölcsességekkel licitálják túl egymást a szereplők. A produkció második felére teljesen elapadnak a vicces jelenetek, borzasztóan belaposodik a cselekmény, és már mi magunk sem tudjuk biztosan, hogy miért is nézzük még ezt a rendkívül gyenge muzsikát. Mert oké, hogy itt van De Niro, de ha egyszer rutinból, mint egy gép nyomja végig, akkor mi értelme? Oké, hogy itt van Morgan Freeman, de hogyha idővel mellékszereplőstátuszba szorul és csak néhány erőltetett jelenetet kap, akkor mi értelme? Oké, hogy itt van Michael Douglas, de hogyha a gárda tagjai közül egyedül ő élvezi, amit csinál, akkor mi értelme? Oké, hogy itt van Kevin Kline, de hogyha csupán annyi a szerepe, hogy karakterével a készítők bőszen kampányoljanak a házasságtörés ellen, akkor mi értelme? Úgy őszintén! Mi a faszom értelme van ennek az egésznek?! Rendben van, hogy a terv az volt, hogy a négy nagy név hallatán majd áradnak az emberek a mozikba, de hogyha a bevétel garantált is, miért nem lehet a minőséggel is foglalkozni? Miért kell átverni a nézőket, miért kell a várva várt, nosztalgikus hangulatú vígjáték helyett valami erőltetett, nyugdíjas tempójú dramedyt adniuk a kiéhezett közönségnek?

2. Másnaposok 3

Az első rész a valaha készített egyik legnagyszerűbb vígjáték, mára már vitathatatlanul klasszikussá is vált. A második részben sokan csalódtak, sokan vádolták önismétléssel, én viszont szerettem a farkasfalka bangkoki kalandját is. Abból indultam ki, hogy ha Todd Phillipsnek kétszer sikerült, akkor harmadszorra miért ne menne? Hát nem, nem ment. Borzasztó erőteljesen érződik a filmen, hogy két okból készült el: Egyrészt azért, hogy a franchise rajongóiból meglegyen a kívánt magas bevétel, másrészt pedig azért, hogy a szériát bármi áron, de csak azért is trilógiává bővítsék, hogy majd a három filmet együtt tartalmazó DVD és Blu-ray díszdobozokat horribilis áron tudják vesztegetni a boltokban. A főszereplők teremtenek vicces pillanatokat, és végül csak összehülyéskednek egy erős közepes komédiát, de már sehol sem találjuk meg a műben az előző részek lelkesedését és kreativitását. Erőltetett, vontatott, orrfacsaróan izzadtságszagú tákolmány a Másnaposok 3, nem igazán éri meg az időt vesztegetni rá. Itt bővebben.

1. Die Hard - Drágább, mint az életed

Önmagában nézve, mint akciófilm, nem olyan vészes, akadnak látványos zúzdák, csak sajnos a tény, hogy ezt a műfaj meghatározó szériájának részeként akarják eladni, és lenyomni a torkunkon, valahogy nehezen emészthető. Felháborító, hogy az alkotók, élen John Moore rendezővel, képesek voltak idáig lealacsonyítani a Die Hard - franchiset. Amikor az embernek azt mondják, hogy John McCLane, vagy azt, hogy Die Hard, akkor a valaha volt egyik legfaszább zsarukarakter, és a valaha volt egyik legemlékezetesebb akció-széria ugrik be, és nem egy olyan nyögvenyelős szenvedés, mint amit ebben a részben kapunk. Talán a szövegkönyvet lehetne a produkció abszolút mélypontjaként kiemelni, hiszen jóformán egy darab jó szöveg, vagy értékelhető beszólás sincsen a szokatlanul rövid játékidő alatt. Rövid a film, főleg az előző részek játékidejéhez képest, de még ezt a másfél órácskát sem tudják megfelelően kitölteni az alkotók. És akkor itt van Bruce Willis, akit tíz évvel ezelőtti önmaga úgy rúgna fejbe, mint a huzat egy Mit tettél velem! felkiáltás kíséretében. Ilyen unottan, szarva az egészre színészkedni nem lehet, és utána a rendkívül magas gázsit behúzni meg egyenesen pofátlanság. Önmagával, és a nézőkkel szemben egyaránt. Itt bővebben.