Nyilvánvalóan senki számára sem ismeretlen a klasszikus Disney-rajzfilmrecept, ami habár rendszerint jól működik, mégis ezer sebből vérzik. A spontán éneklés, a kizárólag vagy nagyon jó, vagy döbbenetesen gonosz karakterek, a figurasablonok, és az a bizonyos Boldogan éltek, míg meg nem haltak már a könyökünkön jönnek ki. A nagy öreg stúdió vezetőségének köreiben is megfoganhatott valami hasonló problémakör, ezért határozottan léptek: Csináltak egy igazán hangulatos, nagyon is önkritikus jellegű romantikus vígjátékot.

Giselle ( Amy Adams ) a Disney mesevilágában él az erdőben, orrba-szájba énekel, kellemesen tölti az időt barátaival, akik egytől egyig mókusok, madarak, őzikék, stb..., és mindeközben az igaz szerelemről álmodozik. Véletlenszerűen találkozik az andalgóciai herceggel ( James Marsden ), aki természetesen azonnal megkéri a kezét. Azonban a királynő ( Susan Sarandon ), aki mellesleg gonosz boszorkány, szörnyen félti a koronáját a fiatal lánytól, így száműzi őt arra a helyre, ahol nem létezik a Boldogan éltek, míg meg nem haltak: A mi világunkba.

A Bűbáj remekül figurázza ki a Disney klasszikus receptjének elemeit, ráadásul könnyed, kreatív jelenetek keretein belül. Az alapötlet kiváló, hiszen valóban úgy lehet legkönnyebben rávilágítani a stúdió rajzfilmekben alkalmazott sablonos butaságaira, hogyha a mesebirodalmat kontrasztba állítjuk a való világgal. És ez az, ami tök jól működik a filmben. Giselle a számára minden téren teljesen idegen New Yorkhoz is hamar alkalmazkodik, és lépten-nyomon dalra fakad, és ahogy az a rajzfilmekben is lenni szokott, teljesen funkciótlanul, mindenféle dologról, de főleg a takarításról és a szerelemről énekel, de ennek végig érezhető önreflexiós hatása van. Továbbá a forgatókönyv nagyon sokat foglalkozik a feltétlen boldogság, és a halálig tartó szerelem létezésének kérdésével, sőt, szinte kiröhögi a disneys mesevilágot, amiért az ezeket a dolgokat teljesen evidensnek veszi. És időnként néhány klasszikus mesére is be-beszólogatnak, a kedvencem a Piroska és a farkasos frázis. Természetesen mindez a laza gúnyolódás egy igényesebb fajta romantikus vígjáték köntösébe van bújtatva. Persze, a szkript messze nem tökéletes, a történet elején ugyanis időnként eléggé erőltetett módon lökik előrébb a cselekményt, ráadásul átgondolatlanságból (vagy lustaságból) adódó logikátlanságok is előkerülnek időnként, és a finálé nagyon, de nagyon blőd, ám a végső befejezés azért kellemes.

A két világ között állított kontraszt a karakterek, és a színészi játékok által érződik a legjobban. A hercegnő naiv, rózsaszín ködben lebeg, és a mi világunkban leginkább egy agyondrogozott picsának tűnik. A herceg egy egoista, buta balfasz, a boszorkány pedig nagyon, de nagyon gonosz. A mi világunkból származó szereplők viszont, élen Patrick Dempsey karakterével, földhözragadtak, pesszimisták.

Romantikus vígjátékról van szó, így nem feltétlenül gondolnánk előzetesen erre, azonban a színészi játékok valóban frenetikusak, és a mű abszolút legnagyobb pozitívumát képezik, rengeteget fokoznak azon a bizonyos, sokat emlegetett kontraszthatáson. Amy Adams lenyűgöző a főszerepben, és ez azért lehet különösen érdekes, mert a színésznő viszonylag ritkán tűnik fel ilyen karakter bőrében, de mégis profin érzékelteti Giselle naivitását, és azt a remek karakterfejlődést, amely végén a mesevilág hercegnőjéből személyiségre is földi lány válik. James Marsden nagyon szórakoztatóan prezentálja az idióta herceget, és sok vicces pillanatot teremt. Patrick Dempsey is pazarul tölti be funkcióját, és jól hozza Robertet, a szerelemből és a romantikából kiábrándult, a világot negatívan szemlélő, egyedülálló apát. A negatív oldalon Timothy Spall remekel, és még Susan Sarandon is feltűnik.

Habár gúnyolódó jellegűek, de azért mégiscsak hangulatosak a dalbetétek, legalábbis a szinkronos verzióban hallható magyar nyelvű átiratok mindenképpen. Emellett pedig az animált állatokat emelném ki, amik remekül néznek ki, és tényleg életszerűek, alig lóg ki a lóláb. Különösen Pip, a mókus jött be nagyon, ő a film egyik legkreatívabb humorforrása. És azért a végén a sárkány se néz ki olyan rosszul.

Nyilvánvaló, hogy önreflexió ide vagy oda, ez mégiscsak egy alacsony korhatárú, hercegnős Disney-film, így természetesen kimaradnak olyan kézenfekvő jelenetek, minthogy Robert elsőként nem haza, hanem a detoxba viszi Gisellet, vagy hogy a különös tapasztalatok után elmegy megvizsgáltatni a fejét. Persze, ezt elnézzük, hiszen jól tudjuk, hogy még így is jóval többet engedtek meg maguknak a Disney-nél, mint amennyit előre vártunk volna tőlük, nemes egyszerűséggel kigúnyolták saját rajzfilmes védjegyeiket. Kellemes filmélmény! Erőteljes 7/10.