Milyen érzés, amikor az ember feje fölött elszáll az idő? Amikor a tükörbe nézve nem egy fiatal fiút lát, aki előtt még számtalan lehetőség, valóra váltásra váró álmok és vágyak várnak, hanem egy megvénült öregembert, aki vállára az elmúlt évtizedek súlya nehezedik könyörtelen teherként. Lehet-e célt, értelmet találni az utolsó 10-15 év halálfélelemmel, unalommal, és monotonitással átitatott tortúrájában? Igen, elképzelhető, hogy lehet, hiszen Warren Schmidt megpróbálja. Nem is rajta múlik, hogy a lelkesen megvalósítani próbált terv végül sikertelenségbe és szomorúságba torkollik Alexander Payne érdekesen lassú filmjében.

Warren Schmidt ( Jack Nicholson ) a biztosítószakmában eltöltött sikeres karrier után, 66 évesen vonul nyugdíjba. Megkezdődnek az unalmas, semmittevéstől súlyos hétköznapok, és főhősünk egyre elégedetlenebb életével, annak ellenére, hogy ennél jobb sora nehezen lehetne. De mégis másra vágyik, többet akar. Egyik nap elkap egy tévéreklámot, ami nyomorban élő afrikai gyerekek támogatására szólítja fel az amerikai nézőket. Schmidt ihletet kap, és segíteni kezdi Ndugut, a hatéves tanzániai kisfiút. Nemcsak azért, hogy jót cselekedjen, hanem azért is, hogy a csekkekhez mellékelt levelei segítségével megoszthassa valakivel gondolatait, és problémáit.

A Schmidt történetét nevezhetném akár unalmasnak is, de én mégis inkább a lassú, és a kimért jelzőket használnám. Alexander Payne érzésem szerint eléggé magának rendezte ezt a filmet, és ahogy nézzük a produkciót, szinte halljuk a rendező hangját kiszólni a képkockák mögül: "Igen, ez egy lassú film. Nem tetszik? Akkor ne nézd!" Ez a fajta direktori hozzáállás, amikor a rendezőt nem érdeklik a nézői, és a kritikusi vélemények, annak ellenére, hogy szinte mindig visszafelé sül el, engem rendszerint képes lenyűgözni. Ezúttal pláne, hiszen itt a film hasznára válik a lassúság. Oké, nem mondom azt, hogy nem untam a filmet, mert bizony, ha rosszabb hangulatomban kap el, valószínűleg húsz perc után kikapcsolom, viszont végignézve az egészet, értem, hogy mit akart a forgatókönyvíró-rendező mondani a kritikus mértékben visszavett tempóval. Egy öregember életéről szól a film, egy olyan férfi mindennapjairól, akinek már sehova se kell rohannia, ideje, mint a tenger, és mégis közeleg számára a halál. A nyugdíjas életére rátelepedő szürke unalom, és a semmittevés maró ereje sugárzik a filmből.

Schmidt elszámol életével, és a beteljesületlen tervek és álmok súlya mindvégig ott van az arcán. A fájdalom, ami abból táplálkozik, hogy senki nem hallgatja meg, hogy senki nem érti meg, hogy senki, még a saját lánya sem hallgat rá, minket is legalább annyira felzaklat, mint a főhőst - erőteljesen tragikus hatása van annak a jelenetnek, amelyben Nicholson karaktere lánya nyomására teljesen mást mond az esküvőn, mint amit valójában gondol. És itt kiemelném a narrációt, ami az Ndugunak írt levelek hangos felmondását jelenti. Ezek a sorok egyszerűen csodálatosak. Egészen másfajta szenvedésről van szó, mint amit mondjuk egy nagyszabású thrillerben, vagy valami blőd akciófilmben látunk. Itt a hétköznapi fájdalom kap hangsúlyt, az öregkori magány, a tovaszálló élet, az elhalványuló szeretet táplálja a könnyfakasztóan emberközeli atmoszférát.

A lassú cselekményvezetés és a fájdalmas tartalmi üzenet mellett néha azért poénos jelenetek is akadnak a Schmidt történetében, hiszen a főhős időnként igazán vicces szituációkba keveredik, főleg a játékidő második felében. Sajnos azonban nevetés közben könnyen az az érzésünk támadhat, hogy ezek a képsorok nem egészen illenek a film meglehetősen fajsúlyos tartalmának egészébe, így még kisebb bűntudatunk is támadhat, amiért hahotázunk Schmidt különböző kínos tapasztalásain.

Jack Nicholson kétségtelenül a valaha élt egyik legnagyobb színésze a filmtörténelemnek, és ezt eme műben is bizonyítja. Különösen érdemes odafigyelni az aktor arcjátékára, ugyanis a különböző mimikai megoldásokkal, és széles arckifejezésbeli skálájával szavak nélkül is hibátlanul közli, hogy éppen mi jár a főhős fejében. A mellékszereplők közül Kathy Batest érdemes kiemelni, aki egyfajta komikus töltetet képez az összképben, és habár karaktere pont emiatt nem illik a produkcióba, a színésznő azért mégis jól alakít.

Jó film a Schmidt története, csak sajnos ez az elképesztő mértékű lassúság nagyon ellentmondásossá teszi az utólagos véleményezést. Jó hangulatban ajánlott kísérletet tenni vele! 7/10.