William Friedkin 1973-ban filmtörténelmet írt. Meglehetősen ritka ugyanis, hogy egy horrorfilm eljusson az Oscar-ceremóniáig, azonban Az ördögűzőt 10(!) kategóriában is jelölték, és köztük volt A legjobb film is. Kettő szobrot sikerült behúznia végül a produkciónak, az egyiket a forgatókönyvért, a másikat pedig a hangért. Azóta önálló zsáner képződött a horror műfaján belül az ördögűzéssel, a démoni megszállással foglalkozó produkciók által. Ám a nagy mestermű óta nem gyakran találkozunk igazán minőségi produkcióval. Akad néha egy Ördögűzés Emily Rose üdvéért, vagy egy Démonok között, hiszen ezek például színvonalas produkciók voltak, de Az ördögűzőhöz viszonyítva ők sem képesek labdába rúgni. Idén az Ördögűzés Emily Rose üdvéért és a Sinister című műveket is jegyző Scott Derrickson próbálkozott (újra) a témával. Ráadásul sikerült egy nagyobb nevet is megszereznie filmjéhez.

Avagy Eric Bana halállaza, kivéve akkor, ha Sátánt talál a levesében...

Tegnap este befejeződött a IV. Olvasói Hét. Sokféle filmet kértetek, így sikerült egy igazán változatos programot összeállítani. Volt szó régi és új produkciókról, mesterművekről, átlagosabbnak mondható alkotásokról, és gyengébben sikerült darabokról is. Szerepeltek filmek a világ minden tájáról, itt volt Észtország, Japán, Dánia, az USA, Magyarország, Anglia, Dél-Korea, és Olaszország is. A pozitív visszajelzések és a nagyarányú Index-jelenlét alapján nyugodt szívvel merem sikeresnek nyilvánítani a IV. Olvasói Hetet. Köszönet mindenkinek, aki velem tartott, és persze óriási köszönet mégegyszer azoknak, akik küldtek filmcímeket! Remélem azok is elégedettek a beküldők közül, akik nem jeleztek vissza kommentben.

Egy kis kulisszatitok: Ez volt az első olyan Olvasói Hét, amelynek kezdetekor már mind a 21 írás behűtve várta, hogy kikerüljön a blogra. Ezt egyik korábbi olvasó hétnél sem sikerült megcsinálnom. Volt némi szándékosság is a dologban, ugyanis nyilván észrevettétek, hogy az elmúlt hónapok során voltak olyan időszakok, amikor napi kettő, fix időben kikerülő bejegyzés volt a blogon. Kísérleteztem, és rájöttem, hogy nekem tetszik ez a rendszeresség. Az Olvasói Hét azért is jött kapóra, mert így, hogy minden írást előre megcsináltam, volt egy szabad hetem, így készíthettem a későbbi posztokat, ami azt jelenti, hogy majdnem egy hét előnyt sikerült kiépítenem magamhoz képest, ami pedig azt jelenti, hogy végre hosszú távon is fenn tudom tartani a 2 poszt/nap rendszert. Szóval mostantól érdemes lesz minden nap felnézni a blogra, hiszen reggel nyolckor és délután négykor is lesz friss tartalom. Az új rendszer ma kezdődik, ez a nyolcórás bejegyzés, délután pedig jön egy elemzés. Aztán holnap megint 8 órakor és 16 órakor, és így tovább, remélhetőleg mindörökké. ;)

A IV. Olvasói Hét posztjait itt találjátok meg egybegyűjtve.

Kérte: navigations

Így az írás elején magyarázkodnom kell egy kicsit. Navigations kérése ugyanis csak az 1997-es Neon Genesis Evangelion: Az Evangelion vége című egészestés produkciót takarta, és ez így is van jól, hiszen az olvasói héten értelemszerűen nem kérhettek sorozatelemzéseket, mert akkor soha nem készülne el a program. Ezt navigations szem előtt tartotta, viszont azt tudni kell, hogy Az Evangelion vége egy huszonhat részt felölelő animesorozat legvégső lezárása, ha úgy tetszik alternatív, vagy sokkal inkább második befejezése. Hideaki Anno szériája a 90-es évek közepén futott, konkrétabban 1995-ben és 1996-ban. 1997-ben készült el a másfél órás játékidővel bíró befejező mozifilm. A Neon Genesis Evangeliont és az Evangelion végét nem igazán lehet elszeparálni egymástól, a kettőről egy kalap alatt lehet érdemben beszélni. Így most én is ezt teszem, egy egészként kezelem a sorozatot és a mozifilmet, a végén egy közös pontszámot fogtok látni. Azért, hogy átláthatóbb legyen a poszt, szakaszolom az írást, és ilyen szempontból különveszem a Neon Genesis Evangeliont, és Az Evangelion végét.

Az írás enyhén spoileres, aki esetleg még nem látta ezt a mesterművet, és körvonalakban sem akarja tudni a lényeget, az óvatosan olvasson!

Kérte: Power

Mikor fogja az ember végre tisztelni a természetet és azokat az élőlényeket, akikkel osztozunk ezen a bolygón? A választ nem tudom, de az biztos, hogy Rihanna előbb fog melodikus death metal albumot rögzíteni, miközben az MTV-n Ozzy énekel duettet Justin Bieberrel. A témát kétségtelenül sok terület irányából meg lehet közelíteni, Gabriela Cowperthwaite pedig úgy döntött, hogy ezek közül Tilikum, a kétévesen foglyul ejtett kardszárnyú delfin, vagy hogy a lényeghez jobban közelítsünk, Tilikum, a gyilkos bálna történetét mutatja be dokumentumfilm formájában. 

Kérte: ThePretender

Spoileres!

Szóval van ez a közoktatásnak nevezett szociális kínzókamra, amelynek keretein belül mérhetetlen lelki elkorcsosulás, szüntelen terror, kegyetlenkedés, aljasság, nagyképűség, és érzéketlenség tombol. De valamiért senki nem akarja észrevenni ezt a sok szart. A rendszer gyökereiben vérzik. Mert a gyakorlatilag véletlenszerűen egy osztályba tömörített fiataloktól elvárják, hogy egy összetartó csapatként, egyfajta nagyobb baráti társaságként, önfeláldozó bajtársiasságban éljenek együtt hosszú évekig, bizonyos esetekben akár tizenkét esztendőn át. És mindig vannak olyanok, akik királyoknak, isteneknek érzik magukat a szemétdombon, és miközben egy önmagából kiforgatott, logikátlan, beteg áramlatot teremtenek, ami tulajdonképpeni divattá válik, lépten-nyomon megtámadják (verbálisan vagy akár fizikálisan) azokat, akik nem illenek bele undorító világképükbe. És ezeken a szerencsétlen "kiválasztottakon" lassacskán eluralkodik a félelem, és a nyomorúság maró érzése. Napjaink egyik legaktuálisabb problémájáról van szó, amire valamiért a legtöbben magasról szarnak. Ilmar Raag észt filmrendező azonban nem tartozik ezen emberek közé. 2007-es alkotásával minden bizonnyal a rózsaszín lufi kidurrantása, az agyhalott szemek felnyitása, és a robbanó sokkhatás kiváltása volt a célja. És Az osztály tényleg sokkol. És hogy miért sokkol? Azért, mert minden amit mond, kegyetlenül igaz. Minden...

Kérte: MrRaizy

Szeretjük azt hinni, hogy minden gyerek békés, boldog környezetben, szerető családban nevelkedik fel. Hogy a valóság ettől a bugyuta, naiv képtől mennyire messze áll, azt talán nem is lehet megfelelő jelzővel kifejezni. Mert talán nem túlzás kijelenteni, hogy nap, mint nap vannak emberek, az életet (és talán egy-két más dolgot is) nagy kanállal habzsoló fiúk és lányok, akik későtizenévesen, vagy húszas éveik elején éretlenül, beképzelten, önmaguk sebezhetetlenségébe vetett hittel állnak a nagyvilág kapujában. Persze, egy évvel később, amikor megszületik a nem kívánt, de mégis megtartott gyermek, már nem ilyen magabiztosak. Ők feladják, hátat fordítanak, az eredmény pedig a magára maradt, máris megcsonkított lélekkel síró utód. És akkor még egy szót sem ejtettem a különböző családon belüli erőszakfajták hatására bekövetkező jellembeli torzulásokról, amik szintén játszi könnyedséggel törik darabokra a fejlődő személyiség egészét, hogy valami egészen megdöbbentő, elkeserítő káoszt hagyjanak maguk után. Ilyen, idejekorán elbaszott sorsokról szól Destin Daniel Cretton rendezése.

Kérte: Power

Eddigi pályafutásom során viszonylag kevésszer találkoztam az Adam McKay által képviselt vígjátékvonulattal, ahogy Will Ferrell helyett is rendszerint inkább valaki mást választok, ha nevetni akarok. Most mit csináljak, unszimpatikus a csávó, ez van. Na de ha már az Olvasói Hét alkalmából úgyis kérik, akkor természetesen nem hagyhatom ki ezt a már majdhogynem kultikus vígjátékot, aminek a megnézését már amúgy is régóta tervezem. Na lássuk, hogy tényleg olyan említésre méltó-e a híres Ron Burgundy legendája!

Kérte: doggfather

Sose voltam ellene a folytatásoknak, sőt, semmilyen más szempont alapján nem szoktam előítéletes lenni a filmekkel kapcsolatban. Legalábbis igyekszem a legszigorúbban tartani magam ehhez a habitushoz. Persze, egy folytatás elkészülésének egyik fontos oka nyilván az, hogy a korábbi rész(ek) kedvelői minden bizonnyal jegyet fognak váltani a produkcióra, de ha egyszer jó a film, akkor még jó, hogy nem bánjuk meg, hogy fizettünk érte. Persze, az is előfordul, hogy a produkció alulteljesíti az elvárásokat, és ilyenkor vagy köszönetet mondunk, amiért annak idején volt eszünk, és nem mentünk moziba az adott mozgóképért, vagy újra és újra csóváljuk a fejünket, és azt gondoljuk: Bár ültünk volna be valami másra! Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a király The Boondock Saints folytatása, az All Saints Day bemutatásra került-e a magyar mozikban, de ha igen, akkor én őszintén köszönetet mondok a gondviselésnek, amiért kihagyhattam a nagy vásznas megtekintést, mert ez a film tényleg nem ér egy fityinget sem.

Kérte: jackass99

Az a bizonyos átmeneti időszak tizenéves korban, amikor az ember keresi az útját, a jövőjét, a céljait. Ez a korszak, ami az öndefiníció jegyében telik. Ezek az évek képezik az ember életének legnehezebb szakaszát. Lelki és mentális értelemben legalábbis mindenképpen. Aki már volt középiskolás, nyilvánvalóan jól ismeri a massza, az agyhalott birkacsorda jelenségét. Amikor az adott korszak által teremtett divathullámok felé tendálva a fiatalok egy nagy egésszé összemosódva, bután és értelmetlenül sodródnak a hangadók irányába, hogy a különböző drogok és az alkohol mámorában élvezzék, hogy egy cseppet sem különlegesek. Azonban mindig vannak a folyóból kiemelkedő sziklák, fiúk és lányok, akiken az ár megtörik. Tulajdonképpen az sincs kizárva, hogy mindenki képes változtatni attitűdjén attól függően, hogy az adott szituációban milyen környezet veszi körül. Egyszer jellegtelen csepp a tengerben, máskor pedig masszív szikla, ami nem hagyja, hogy a víz elsodorja. John Hughes rendezését leginkább azért érdemes megnézni közel harminc évvel a bemutatása után, mert általa tökéletesen érződik, hogy habár a főáram jóformán évről évre változik, és a divat, aminek jegyében rohan a birkacsorda, mindig más, az alapvető embertípusok, a meghatározó egyéniségek mindig ugyanazok maradnak.

Kérte: Frog

A hit kétségtelenül fontos dolog. A gondolat, hogy az ember végső soron egyedül van a világban, és az univerzum súlya a maga ürességében és céltalanságában nehezedik a vállára, nemcsak hogy rémisztő, de borzasztóan elkeserítő is. Így nem csoda, hogy sokan olyan felsőbb célt, ember- és természetfeletti magyarázatot keresnek, amiben hinni tudnak, amiért élni tudnak. És most nem csak a vallásokról van szó, hanem a lét értelmét kutató bármilyen filozofikus megközelítésről, bármilyen, az emberi életet értelemmel, fontos tartalommal felruházó hitvallásról. Beszélhetünk akár személyre szabott elképzelésekről is, hiszen lehet, hogy valakinek olyan belső gondolat vagy energia ad erőt és célt, amiről mások nem is tudnak. Azonban ha túl sok a hit, és kevés a cselekedet, az ember könnyen kelepcében találhatja magát. Hiába várjuk Istentől a sült galambot, hiába kérjük az Univerzumot, hogy kísérjen el álmaink világának kapujához, hiába állítjuk teljes bizonyossággal, hogy bennünk igenis fontos energiák tömörülnek, hogy igenis nagy dolgokra vagyunk hivatottak, hogyha mindeközben baszunk tenni céljaink elérésének érdekében.