2004 volt az év, amikor James Wan előkapta lángszóróját, és kitörölhetetlen betűkkel a filmtörténelem egére véste vele a nevét. A Fűrész nem csak mint az új évezred legjobb, de egyúttal minden idők egyik legfontosabb horrorjaként vált ismertté. Éppen ezért okozott nagy csalódást az előbb említett mesterművet sikerre vivő Wan-Whannell-Clouser trió következő munkája, a Halálos hallgatás. Majd nemrég Wan és Whannell elhatározták, hogy javítanak, és elkészítették az Insidioust, amit én sajnos még nem láttam, de állítólag elég jó lett. James Wan idén két filmmel tér vissza, az egyik az Insidious folytatása, a másik pedig jelen írás tárgya, a The Conjuring. Enyhén szólva nagyon meglepődtem, amikor megláttam, hogy a produkció lassan 40 000 szavazat alapján még mindig közel 8 pontos átlaggal büszkélkedik az imdb-n. Ez rendkívül ritka eset az utóbbi évek horrortermését tekintve, így nem is volt kérdés, hogy látni kell a művet.

A történet 1971-ben játszódik, és elvileg igaz történetet dolgoz fel ( nyilván alaposan feldolgozza... ). Az események középpontjában a Perron-család áll, akik egyfajta kiérdemelt jutalomként vadonatúj házba költöznek. Sok gyerekember szaladgál a szülők körül, így mutatós, méretes családi házat vásárolnak. Arról viszont fogalmuk sincs, hogy a magányosan álló épület mennyi sötét titkot rejt magában. Hamarosan segítséget kell kérniük a gonosz, ártó lények vizsgálatára szakosodott házaspártól, Edtől ( Patrick Wilson ) és Lorrainetől ( Vera Farmiga ).

Az már szinte biztos, hogy James Wan soha életében nem fog még egyszer olyan remekművet alkotni, mint a Fűrész. Jigsaw megteremtése volt életpályája csúcspontja. Az egyetemi vizsgafilmként elképzelt mozgókép filmtörténeti mérföldkővé, és örök viszonyítási alappá vált. Azt mindenképpen jóvá kell írni a rendező javára, hogy soha nem próbálja meg ismételni 2004-es sikerfilmjét, mindig valami újjal próbálkozik. Azonban a The Conjuring szinte csak Wan pályafutását tekintve nevezhető újdonságnak, hiszen ahogy elkezdjük más horrorfilmekhez viszonyítani, azonnal rájövünk, hogy mennyire klisés és kiszámítható produkcióról van szó. Mindez természetesen műfajból is adódik, ugyanis annak idején Az ördögűző annyira jól bemutatta, hogy milyennek is kell lennie egy tökéletes témabeli filmnek, hogy azóta valahogy fölöslegessé vált a különböző megszállott lelkek megváltásáért harcoló papok vagy szakemberek küzdelmeinek bemutatása. A The Conjuring ráadásul túlságosan vontatott. Mint a mocsárba ragadt autó, mi is úgy próbálunk valahogy kivergődni az elnyújtott bevezetés okozta unalomtócsából, várva-várva, hogy történjen már valami.

Aztán szépen lassan beindulnak az események. Hirtelen rájövünk, hogy jó filmet indítottunk el, ez valóban horror lesz nagy nehezen, csak várni kellett egy kicsit. Lassacskán elsötétülnek a díszletek, elalszik az utolsó lámpa is, a forgatókönyv félelmetes szörnyetegei pedig szépen, komótosan előballagnak a homályból. Nem eredeti, de mégis erőteljes horror-elemeket szednek össze az írók, így szépen lassan hajlandóságot mutatunk az eseményekre való ráhangolódásra. Csakhogy ekkor derül ki, hogy Wan rendezése rém gyenge. A látottak néha-néha megragadnak, a gonosz entitás dögszagú lehelete időnként megcsapja az orrodat, a sötétség karma néha elkezd kúszni feléd a képernyő irányából, de a The Conjuringnak mégsem sikerül tartósabban beszippantania. A néző kielégületlen marad, hiszen érzi, hogy itt most maradandó filmélménynek kellett volna helyet kapnia, ám ez valahogy mégsem jött össze. Még egy igencsak várt slusszpoént, extra fordulatot sem sikerül összehozni a végére, pedig szükség lett volna rá. Azért azt mindenképpen meg kell hagyni, hogy ha már csattanó nincs, van azért erőteljes finálé, sok-sok hörgéssel, röpködő mindenfélével, és rengeteg démoni gonoszsággal.

Vera Farmiga és Patrick Wilson, ha nem is számítanak nagy neveknek, azért az erős középmezőnyben evickélnek. Előbbit láthattuk már A téglában, Az árvában, és a Forráskódban is, míg utóbbi szerepelt az Apró titkokban és a Watchmenben. Párosuk rengeteget emel a The Conjuring színvonalán. Wilsont én még nem láttam ennyire átszellemülten játszani, és Farmiga sem volt ilyen jó formában Az árva óta. Lili Taylort tudom még komolyabban kiemelni, aki fontos szerepet kapott, és egy jó adag magas színvonalú maszkmesteri munka segítségével ügyesen teljesíti is a rá rótt feladatot. Igen, ugyanis a különböző látványelemek, sminkek, maszkok remekül funkcionálnak a filmben, de időnként még a zene is tud meglepetést nyújtani.

A The Conjuring kétségtelenül nem maradandó mozgókép, de egyszer azért érdemes vetni rá egy pillantást, hiszen szórakoztató, a kliséket többnyire jól alkalmazó ördögűzős filmet láthat, aki tesz vele egy próbát. Kicsit lassú, (túl) gyakran hatástalan, de egyáltalán nem rossz. Gyenge 7/10.