Halálos hallgatás ( 2007 )

Mit vár az ember a Fűrész után egy olyan filmtől, melynek James Wan a rendezője, Leigh Whannel az írója, és Charlie Clouser a zeneszerzője? Hát minimum egy dupla orgazmust, nem? Ám a Halálos hallgatás sajnos mégis félresikerült, és az egészben a legrosszabb az, hogy nem igazán lehet megmondani, hogy az alkotók hol tértek le a helyes útról. A történetben pedig van potenciál, egy hasbeszélő asszony bosszúvágyó szelleméről szól, aki bábui segítségével öl. Ezt azért lehetett volna csavarni, bár tény és való, hogy ez már inkább tucatgyártás, és meg sem közelíti a Fűrész eredetiségét. Egyedüli pozitívumként az igen rideg fényképezést tudom kiemelni, ami A körre hajaz. A félelem faktor nevetségesen alacsony, csak néha emelkedik át azon a bizonyos határon, ahol már a néző tényleg retteg egy esetleges, sarokból előugró szörnytől, de ez tényleg nagyon ritkán történik meg. Ez azért is érdekes, mert a produkciót gyakran emlegetik a legfélelmetesebb filmek között. A hasbeszélő karakterén azért látszik a munka, de egyáltalán nincs eléggé kibontva. A főszereplő játéka nulla, Donnie Wahlbergnek pedig marhára rosszul áll a nagypofájú, laza zsarufigura. A film főmotívumát képező hasbeszélő bábu viszont nagyon emlékeztet Jigsaw első számú követére így legalább egy kellemes nosztalgiaélmény már biztosított. Clouser zenéjében néha megidéződik a Hello Zepp, de összességében egy teljes mértékben sablonos scoret tett le az asztalra a zeneszerző.

Két nővér ( 2003 )

Tudtommal a Hívatlan vendéget hivatalosan nem ismerték el a Dél-koreai Két nővér amerikai feldolgozásának, pedig hülyeség is lenne tagadni, hogy egy az egyben ugyanaz a történet. A főhősnő és húga elmegyógyintézetből szabadulnak, ahová egy korábbi trauma miatt kerültek. Onnan az apjuk hazaviszi őket, ahol a mostohájuk vár rájuk. Az édesanyjuk rég meghalt. Az események egyre furcsább, egyre kísértetiesebb irányt vesznek, és kezd úgy tűnni, hogy a házban természetfeletti erők munkálkodnak. Nagy különbség a Hívatlan vendéghez képest, hogy itt kettő nagy csattanót is kapunk, és a történet elmebaji vonulatát is jobban mutatja be a film, mint az amerikai produkció. A forgatókönyv, főleg a cselekmény vége felé, nehezen értelmezhető, a látottakat nehéz nagy egésszé összerakni, viszont ha figyelünk, akkor jól működnek a dolgok. A félelemfaktor alacsonyabb, mint az amcsi testvér esetében, viszont a hangulat súlyosabb, nyomasztóbb. A zene is elsőosztályú, gyönyörű módon szomorú. Habár a távol-keleti filmek esetében eléggé idegesítő, hogy a szereplők ugyanúgy néznek ki, a színészi játékok mégis elsőosztályúak, a gárda minden tagja magával ragadó alakítást nyújt, talán egyedül a lányok apját életre keltő Kap-su Kim-re lehet ráfogni, hogy eléggé lagymatagon hozza a figurát, és kicsit papírszagú a játéka. Maga a helyszín, a magányos ház a vízparton, elsőosztályú választás volt, a táj, a fényképezéssel kiegészítve lenyűgöző.

Halálos hallgatás: 5/10

Két nővér: 7/10