Vegyünk egy papot. A rend kedvéért tisztázzuk, hogy olyan csuhásról van szó, aki valóban komolyan veszi hivatását, szívvel-lélekkel hisz Istenben, és mindent megtesz azért, hogy nyájának tagjait érdemben segíteni tudja. A pap, aki a gyóntatófülkében ülve mindent meghallgat, mindent magához vesz, és az összes elhangzott mondatot, minden szörnyűséget magában hordoz élete végéig. Mert átvállalja a bűnösöktől a mázsás terhek súlyát, amelyeket cipelve rója végül a tengerpartot és az utcákat. De eközben végig kihúzza magát. És végül ő lesz az, aki megfizet mások bűneiért.

John Michael McDonagh olvasatában legalábbis mindenképpen...

Nem hiszek a kemény zene haldoklásáról szóló tévképzetekben. Nemes egyszerűséggel hülyeségnek, sznobizmusnak tartom őket. A rock és a metal ugyanis egyáltalán nem haldoklik, sőt, egyre változatosabb a színtér, hiszen szépen sorban tűnnek fel az új bandák. Meg lehet figyelni, hogy az utóbbi néhány évben berobbanó új zenekarok legnépszerűbbjei női énekkel vagy női énekkel is operálnak. Így a Halestorm, az Amaranthe, vagy éppenséggel a The Pretty Reckless. Ez régebben azért ritka jelenség volt, de persze az sem kizárt, hogy én vagyok tájékozatlan. Nemrégiben, véletlenszerűen akadtam rá a Youtubeon a Battle Beast nevű zenekarra, amely illeszkedik az előbbi sorba, sőt, talán a legjobb az említett bandák közül. Most a csapat második albumáról lesz szó. A címen valószínűleg nem törték sokáig a fejüket a tagok, nemes egyszerűséggel ugyanúgy nevezték el az anyagot, ahogy korábban a zenekart is. 

1968 volt az év, amikor Charlton Heston szó szerint belezuhant egy valóságos rémálomba. Évezredeket átutazó űrhajója ugyanis egy olyan bolygón landolt, amelyen a majmok az uralkodó faj, és az emberek a majomszabású állatok. A popkultúra egyik legismertebb képe lett a film zárása, amelyben kiderül, hogy Heston karaktere a Földön van, ahol az eltelt idő alatt megváltozott a felállás. 2011-ben indult útjára A majmok bolygója filmszéria rebootja, ami tulajdonképpen nem is feldolgozás, inkább az előzmények, a majomuralom kialakulásának bemutatására szolgál. A Lázadás alcímmel futó film meglepően magas színvonalúra sikeredett, így természetesen a folytatást is izgatottan várták világszerte a filmrajongók. És most végre meg is érkezett a Forradalom. Az eredeti alcím - Dawn (hajnal) - jobban lefedi a mű lényegét, a Forradalom nem volt a legjobb választás (hiszen a forradalom már elzajlott az első részben). De tudjátok mit? Ez legyen a legnagyobb gondunk ezzel a filmmel!

Ha már tegnap egy könnyed Rachel McAdams-filmről volt szó, akkor most jöjjön egy egészen másfajta darab a színésznő eddigi munkái közül. McAdams ugyanis 2012-ben Brian De Palma drámai felhangú krimijében kapott szerepet Noomi Rapace szereplőtársaként. De Palma neve nyilván ismerősen cseng a filmkedvelők számára, hiszen az úriember fénykorában olyan fantasztikus rendezéseket tett le az asztalra, mint a Carrie és A sebhelyesarcú. A Gyilkos vágyak azonban nem áll be a remek De Palma-produkciók sorába, pedig a potenciál megvan benne.

Viszonylag kevesen vannak azok, akik hétköznapok reggelein megtehetik, hogy az ágyban reggelizve néznek valamilyen tévéműsort. A felnőttek munkába, a fiatalok iskolába rohannak. A betegséggel küzdők, a szabadságukat élvezők, a kismamák, és a nyugdíjasok maradnak meg a reggeli szórakoztató műsorok közönségbázisának. Milyen tartalommal kell szolgálnia egy ilyen produkciónak? Fontos közéleti hírekkel, vagy kisebb horderejű hülyeségekkel? Fontos személyiségekkel, politikusokkal, művészekkel, vagy húszezredeik botrányukat dédelgető celebekkel? Esetleg szükség van erre is és arra is? Vagy a félálomban tévéző delikvensnek igazából mindegy, hogy mit néz? Roger Michell könnyed komédiájához eme téma lazább feszegetése adja a lelket.

Emlékeztek még Az utolsó műszakra? Persze, hogy emlékeztek! Hogyan is lehetne elfelejteni David Ayer kitűnő rendőrfilmjét?! Ayerből egy csapásra igazi nagy név lett az akciófilmek kedvelőinek szemében, legalábbis ami az úr rendezői pályafutását illeti (íróként azért már korábban is alkotott kiemelkedőt). Azt gondolná az ember, hogy ha Ayer összeáll a reneszánsz-vágányon hasító Arnold Schwarzeneggerrel, akkor abból valami nagyszerű fog kisülni. És itt jön képbe a pofára esés...

Ezúttal kettő, Eddie Murphy filmes karrierjének szempontjából fontos műről lesz szó!

48 óra (1982)

Ez volt a legelső mozgókép, amiben feltűnt a fekete komikus, ráadásul egy olyan szerepben, ami némiképp különbözik azoktól a figuráktól, amelyeket Murphy a későbbiek során alakított. A 48 órában ugyanis Reggie Hammond börtöntölteléket bőrébe bújik, aki két nap kimenőért cserébe beleegyezik, hogy segítségére lesz Jack Cates rendőrnek (Nick Nolte). Reggie ugyanis ismeri a férfit, aki Jack szeme láttára végzett két másik rendőrrel. Nem rossz ez a film, de az erős középszernél nem tudja feljebb tornászni magát a másfél órás játékidő során. Walter Hill rendezőnek sikerül összeraknia néhány egészen kiváló jelenetet, például nagyon jó a vágatlan képsor a rendőrőrsön vagy éppenséggel a tesztoszteronban úszó finálé. Néhol azonban fájóan unalmas és ötlettelen a rendezői munka, erre a remek példa Reggie és Jack ökölharca az utcán. Magára a cselekményre is rámondhatjuk, hogy összességében eléggé unalmas, 70 perc környékén már erőteljesen feszengtem a fotelban. A nyomozós főszál semmi extrát nem nyújt, az elvétve érkező akciójelenetek pedig harmatgyengék. Így maradnak a karakterek és a humor. Előbbi tekintetében eléggé szépen helytáll a film, hiszen Reggie "műstrici" figurája valóban szórakoztató, ráadásul akad jónéhány fasza szövege is. És persze ott van a kocsmajelenet, ami egyértelműen a produkció csúcspontja. Jack is jól működik, mint a kőkemény, elszánt zsaru, de amúgy a két központi karakter párosként is elég jól megállja a helyét. Poénok terén azonban sokkal többet ki lehetett volna még hozni az alapanyagból. Nick Nolte jól hozza a figuráját, a fináléban egészen badass, és Eddie Murphy sem véletlenül lett felkapott színész eme mű után. Sokaknak nyilván többször nézős remekmű, én azonban, minden pozitívuma ellenére, nem kívánom a 48 óra újranézését. 6/10.

Az amerikai elnök alakjának számos megközelítését láthattuk már megelevenedni a filmvásznon és a tévéképernyőkön. A Föld egyik legnagyobb hatalommal bíró embere volt már mozgóképen fekete, fehér, férfi, nő, hős, áruló, Leslie Nielsen, miegymás... 1997-ben, Wolfgang Petersen rendezésében Harrison Ford a fanatikusan hazafi amerikai állampolgár legnedvesebb álmát személyesítette meg: Egy olyan elnököt, aki saját kezűleg rúgja seggbe a terroristákat.

Előfordult már veletek, hogy miközben egy, a nézői közvélemény és a kritikusok által egyaránt dicsért, sőt, megkerülhetetlen műnek tartott filmet néztetek, ti csak értetlenül tátogtatok, mert egyszerűen nem tudtátok felfogni, hogy mi is olyan jó ebben a szennykupacban? Velem volt már ilyen, többször is. Legutóbb akkor, amikor Neil Marshall 2005-ös rendezését, A barlangot (eredeti címén The Descent) tekintettem meg.

Bobby és Peter Farrelly párosának máig legelismertebb munkája a testvérek első filmje, a Dumb és Dumber, amelynek idén, amikor már mindenki kezdett belenyugodni abba, hogy nem lesz folytatás, bemutatásra kerül a második része. Az előzetes alapján van okunk óvatos bizakodásra, hiszen a néhány perces összeállítás alapján akár még az is benne van a pakliban, hogy kiváló vígjátékra ülhetünk be ősszel. A tesók csináltak az évek alatt még jó pár komédiát, ám bennem valahogy sosem keltettek érdeklődést ezek a produkciók. Kivételt képez azonban a Cameron Diaz által alakított Mary személye körül kirobbanó szerelmi háború története, a Keresd a nőt!, ami habár nem nevezhető mesterműnek, azért van annyira jó, hogy az évek alatt már vagy tízszer megnéztem.

Vagy többször is akár, nem tudom, sose számoltam, de az biztos, hogy sokszor láttam...