Guillermo del Toro a Tűzgyűrűvel jó mélyre elásta magát a szememben, így kezdetben nem éreztem minimális kísértést sem arra, hogy belenézzek a The Strain című sorozat első epizódjába. A visszajelzések azonban olyannyira pozitívak voltak, hogy mégiscsak elkezdtem kacérkodni a gondolattal. Aztán kijött a második rész is, én meg úgy gondolkodtam, hogy megnézem egybe a kettőt, aztán eldöntöm, hogy folytatom-e. Megnéztem az első két részt, és meghoztam a döntést.

Várom a harmadikat.

Nicolas Cage kétségtelenül a '90-es években élte aranykorát. A színész egymás után kapta meg jobbnál jobb filmek főszerepeit. Egymás után érkeztek olyan címek a színésszel a középpontban, mint a Las Vegas, végállomás, A Con Air, az Ál/Arc, az Angyalok városa, vagy éppenséggel a 8 milliméter. És ebben a sorban ott bujkál Michael Bay rendezése, A szikla is, amelyben Cage Sean Connery partnereként akciózhatott.

Anthony Hopkins nagy színész. Nem, nem a Soroljunk minél nyilvánvalóbb tényeket! című játékot játszom, csak egyszerűen próbálok fogódzót találni. Fogódzót, amibe kapaszkodhatok, és ami segít elhitetni velem, hogy nem volt teljesen hiábavaló az a 100 perc, amit Gregory Hoblit Törés című filmjére pazaroltam. Mert ez a film több fronton is elbukik, olyannyira, hogy különböző apróbb pozitívumai sem képesek a gyenge középszernél feljebb lévő kategóriába tornázni. De legalább úgy néz ki, hogy találtam egy fogódzót. Mert Anthony Hopkins nagy színész. És ezt ebben a műben is bizonyítja.

"Valójában tizenegy évesek vagyunk, egy pincébe zárva, és csak képzelődünk a felnőtt életünkről."

A múlt a betonba van vésve. Legyenek akármilyen sötétek és fájóak az elmúlt események, kitörölhetetlenül, hosszú évek elteltével is ugyanolyan élesen bámulnak rád az utca kövéről. A múlt eltelt, de mégis örökre itt maradt. Velük. Kíváncsi vagy egy történetre? Egy történetre egy férfiról, akit kisfiúkorában szexuálisan zaklattak. Egy történetre egy börtönviselt apáról, aki már gyerekként is problémás volt. Egy történetre egy zsaruról, aki próbál helyes utat találni magánélete poklában, és az utca sötét rengetegében. Egy történetre, amelyben ez a három alak valamikor régen, gyerekkorukban, baráti kört alkotott. Egy történetre, amelyben a felnőtté vált gyerekek újra együtt játszanak. Egy játékban vesznek részt, amelynek szabályait a sötétség hozza, amelyben a döntések meghatározóak, és egy életre szólnak. Egy játékban, amelyre a múlt árnya vetül. Kíváncsi vagy egy ilyen történetre? Ne hazudj, valld be, hogy igen! Mert ha igen, akkor Clint Eastwood elmesél neked egy történetet. Elmeséli neked a történetet.

Vagyis, a helyes megfogalmazás az, hogy két marokra fogott konyhakéssel vési a lelkedbe a történetet. És a múltat. És a döntések súlyos következményeit. Amelyek egy életre szólnak.

Abban az időszakban voltam kisgyerek, amikor a videokazetta uralmát szépen fokozatosan elkezdte megtörni a nagy szenzációnak számító DVD megjelenése. Ám a '90-es évek második felében nálunk még a videokazettázás ment. Volt néhány film, amiket ekkor, 3-4 évesen rengetegszer megnéztem. És ugye a kazettákon a film előtt rendszerint helyet kapott néhány előzetes a közeljövőben érkező megjelenésekről. Már nem emlékszem melyik videokazettán láttam a Paulie előzetesét, de az biztos, hogy az adott film sokszor került a magnóba, mert jó néhányszor végignéztem a beszélő papagáj kalandjairól szóló művet reklámozó összevágást. Ha akkor 3 éves voltam, akkor tizenhét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre megnézzem, elejétől a végéig, ezt a kevésbé ismert, de meglepően színvonalas produkciót.

Wes Craven neve nyilvánvalóan minden filmrajongó számára ismerős, a horrorfanoknak pedig egyenesen kötelező tudniuk, hogy kiről is van szó. Az úriember ugyanis olyan meghatározó alkotásokat tett le az asztalra, mint Az utolsó ház balra, a Rémálom az Elm utcában, és a Sikoly-széria. Egy ideje már nincsen reflektorfényben az úriember, évek óta nem rendezett semmit. Azonban akár egyetértetek, akár nem, én úgy gondolom, hogy csinált ő minőségi mozgóképet az ezredforduló után is. Ezidáig utolsó alkotása, a Sikoly 4 szerintem a széria legjobbja, de ha még néhány évet visszautazunk az időben, akkor is találunk említésre méltó darabot. Itt van ugyanis 2005-ből az Éjszakai járat!

„Nem fogom eltemetni a fiamat! A fiam fog eltemetni engem!”

A pénz nem boldogít! Elég gyakran hallhatjuk ezt az örökzöldet. Lépten-nyomon, legyintve a gazdagokra, és rajtuk gúnyolódva mondogatják ezt a magukat intelligensnek gondoló emberek. A pénz nem boldogít! A pénz nem boldogít! Ha egy percre is elgondolkodnának, mielőtt megszólalnak, rájönnének, hogy mekkora faszság készül elhagyni a szájukat. Már hogy az istenbe ne boldogítana!? Ha van pénzed, nem kell aggódnod a számlák miatt. Ha van pénzed, nem kell aggódnod a napi betevő miatt. Ha van pénzed, nem kell aggódnod a gyerekeid jólléte miatt. Ha van pénzed, nem kell aggódnod a fiad életmentő szívműtétje miatt. Ha van pénzed, van boldogságod.

John Quincy Archibaldnak azonban nincs pénze. És John Quincy Archibald nem is boldog. Igazság szerint, ennél kurvára messzebb már nem is lehetne a boldogságtól.

...csak abból tizenkettőt átugrottunk. Igen, véget ért a 24: Élj egy új napért című sorozat első szezonja, ami tulajdonképpen a 24 kilencedik évadjának felel meg. Rajongók milliói kaptak a szívükhöz örömükben, amikor végre száz százalékosan biztossá vált, hogy Jack Bauer visszatér a képernyőkre. Tizenhárom héttel ezelőtt újra felhangzott a digitális óra vészjósló pittyegése, és a valaha mozgóképen látott legfaszább akcióhős újra munkához látott. Múlt héten befejeződött a szezon, legalábbis azon nézők számára, akik az amerikai premier szerint követték a showt.

Spoilerek lesznek!

Képzeld el, hogy 1973 van! Képzeld el, hogy idealista író vagy, aki Chilében élvezi az életet! Képzeld el, hogy azt csinálod, amit szeretsz! Képzeld el, hogy tökéletes boldogság az osztályrészed, amin életed szerelmével osztozol! Képzeld el, hogy az egyik napfényes, gyönyörű reggelen helikopter hangja nyomja el a békesség néma suttogását! Képzeld el a katonai puccsot! Képzeld el a sokkot! Képzeld el a fegyverropogást, az utcai harcokat, és az állandó rettegést! Képzeld el a halottakat! Halottakat mindenütt. Képzeld el a bilincset a csuklódon! Képzeld el a boldog élet összeomlását! És képzeld el az egyre inkább kétségbeeső apádat, aki bejárja az egész országot, hogy megtaláljon, de mindenütt csak falakba ütközik! Nem akarod elképzelni? Megértem. De azért képzeld csak el! Képzeld el, hogy jöjjön akármennyi fal, az apád nem adja fel!

Mitől válik valaki bűnözővé? Nem vagyok sem kriminológus, sem pedig pszichológus, kriminálpszichológus pedig végképp nem, úgyhogy csak laikus szemléletből vizsgálódva járom körül egy-két mondatban a témát. Nyilvánvalóan van olyan ember, akinek szüksége van arra a plusz energiára, a tomboló adrenalinra, ami a törvények megszegésével jár, de bizonyára sokan vannak azok is, akiknek egyszerűen csak pénz kell, mert a csőd szélén állnak, és életükben már az alapvető megélhetési feltételek is pengeélen táncolnak. Van olyan is, "aki gyárilag rossz", beteg az elméje, vagy romlott a lelke. Sokan egyszerűen csak nem veszik eléggé komolyan a törvényeket, a szabályokat, a határokat, és pusztán szórakozásból esnek át a ló másik oldalára, aztán amikor észbe kapnak, már nincs visszaút. És természetesen ott van még a felindulásból elkövetett bűntett, a bosszú, a megtorlás, illetve a szervezett bűnözés számos ága. Vannak, akik ily módokon vállnak bűnözővé.

És van olyan is, aki egyszerűen csak belekeveredik.