A Távol-Kelet országai közül általában Japán és Dél-Korea az a két nemzet, amelynek filmesei komolyabban labdába tudnak rúgni műveikkel nemzetközi vizeken is. Esetleg még megemlíthetjük Thaiföldet, hiszen mégiscsak horrormérföldkő érkezett az országból a Shutter képében. Kínával nem találkozunk túl gyakran a filmművészetben. Nem azt mondom, hogy soha sincs jelen, hanem azt, hogy jóval ritkábban futunk bele kínai mozgóképbe, mint például Dél-Koreaiba. Van azonban a kínaiaknak egy John Woo-juk, akit viszont jól ismer minden valamirevaló filmrajongó. Ő volt az, aki 2008-ban, hazája színeiben megrendezte a Vörös szikla című történelmi-háborús filmet.

A poszt természetesen az európaiak és az amerikaiak számára összerakott, úgynevezett Western Release-ről szól.

Miután megszületsz, szépen fokozatosan elkezdesz beilleszkedni a világba. Ellesed a különböző mozdulatokat, megtanulsz beszélni, felméred a környezetedet. Sorra vívod az élet csatáit, mint előtted oly sokan, és eközben gyűjtöd a tapasztalatokat, definiálod, majd később, hogyha szükségesnek érzed, újradefiniálod magadat. Megtanulod, mitől kell félni, megtanulod mit lehet szeretni. Megtanulod mi az a szerelem, és megismered életed párját. És utad egy bizonyos pontján végre megtudod, milyen is az, amikor az ember úgy istenigazából, száz százalékosan boldog. Megismered a minden problémát legyőző boldogság fogalmát.

Aztán bebaszod a fejedet, és mindent elfelejtesz...

"Biztos vagyok benne, hogy nem kevés sötét gondolat van odakinn a világban."

Az utóbbi időben több darab is előkerült Nicolas Cage aranykorából (itt és itt), úgyhogy most kicsit visszább utazok az időben, és a '90-es évek közepén produkált tündöklés komoly előszeléről, legfontosabb hírnökéről, David Lynch filmjéről írok.

Az elmúlt fél év során Jo Nesbo Harry Hole-szériájának minden darabját elolvastam, és mindegyikről írtam is. Most, hogy befejeztem a tizedik, azaz az utolsó kötetet is, gondoltam ideje rendszerezni a dolgokat. Tulajdonképpen egy top10-es lista következik, de igazából mégsem, mert az egész széria áll összesen tíz könyvből. Ezeket rendeztem minőség szerinti sorrendbe. A tizedik helyezett a leggyengébb a széria darabjai közül, az első pedig így értelemszerűen a legkirályabb.

10. Police

Ez a sorozat egyetlen kötete, amire azt tudom mondani, hogy nem jó. Nagyon erős közepes, de nem éri el a jó minősítést. A kezdeti hosszú félrevezetést Nesbo olyannyira túlnyújtja, hogy végül az egész a hatását veszti. Harry Hole karaktere erőtlen, a főhős szinte csak árnyéka korábbi önmagának. A cselekmény kifejezetten az aktuális nyomozással foglalkozó szála sokkal kevésbé komplikált, mint a korábbi kötetek esetében. A Police, a széria utolsó kötete megdöbbentően unalmas, és vontatott. Ideje abbahagyni. Bővebben itt.

Minden jól iskolázott kisfiú és kislány jól tudja, hogy csodák nincsenek. A mi rideg, gonosz, sötét világunkban valahogy nincs is hely a számukra. Viszont ez nem gátolhatja meg azt, hogy egyesek igenis higgyenek a csodákban. Abban, hogy erős, és kitartó érzelmekkel meg lehet változtatni a sors menetét, és igazán mély, valódi szerelemmel le lehet győzni minden rosszat. És talán, ha az érzelmek tényleg valódiak, és mellékelnek mindennemű megjátszást és erőltetett felhangot, hogyha nincs más csak a csupasz, lángoló szívek tánca, amelynek fénye mellett eltörpül még a legsátánibb gonoszság is, akkor... Akkor talán elérhető, hogy az első mondatban leírt tézis térdre kényszerüljön, és a csoda valóra váljon.

"Küzdve jöttem a világra, és küzdve is fogok elmenni."

Az élet egy vicc. Egy jól szerkesztett, hatásos, és részletgazdag szopatás, ami a valaha volt legjobb poénnal ér véget. Miközben valahol minden bizonnyal jót röhögnek rajtunk, mi kétségbeesve rohangálunk a betonfalak között, és keressük a kiutat. Minden nap egy újabb menet életünk bokszmeccsén, ahol néha éljeneznek, máskor pedig megdobálnak minket. Azok az igazi győztesek, akik minden bekapott ütés után, a kínzó fájdalom közepette, könnyes szemmel, de boldogan néznek a végtelen sötétség torkába, mert pontosan tudják, hogy mindent megtettek az álmukért. Egy álomért, amit rajtuk kívül senki más nem látott. Mert nincs nagyobb győzelem a tudatnál, hogy miközben körülötted sorra buknak el az önmagukat megadó, gyáva árulók, te még mindig állsz. Adod, és kapod a pofonokat, de nem vagy hajlandó padlót fogni. Küzdesz tovább, mert pontosan tudod, hogy mit akarsz. És tudod, hogy csak akkor lesz vége, amikor célba értél. Addig azonban szüntelenül, a verejtékedben úszva, és a véredben fuldokolva harcolsz, mert a végén, amikor csattan a poén, te is röhögni akarsz. Teli torokból.

Mindannyian szoktunk hazudni. Néha azért, hogy így bújjunk ki valamilyen nem kívánt kötelesség alól, néha azért, hogy olcsóbban megússzunk valamit, amit elkövettünk, néha pedig azért, hogy hasznot húzzunk. Az intelligensebbek remekül feltudják használni a hantázást manipulációhoz, átveréshez, megtévesztéshez. És persze van aki az élvezetért kamuzik, mert egyszerűen jól csinálja, hitelesen. És ha még a munkájában is feltudja használni ezt a tehetségét, az az abszolút királyság. Aztán előbb-utóbb rájön, hogy ezáltal az emberi mocsok leggusztustalanabb rétegét erősíti, és igyekszik megváltozni. Tom Shadyac vígjátéka legalábbis valami ilyesmiről szól.

Legjobb tudomásom szerint Jo Nesbo még sehol sem mondta ki, hogy a Police a Harry Hole-széria utolsó kötete, ugyanakkor eme tizedik regény lezárása, mind a cselekmény, mind pedig a hangulat szempontjából, arra enged következtetni, hogy a méltán világhírű Norvég Krimikirály nem készít több regényt alkoholista, démonaival küzdő főhősével a főszerepben. A könyv elolvasása után azt tudom mondani, hogy nem is baj, ha Nesbo befejezi ezt a szériát. Az az igazság, hogy kilenc nagyszerű, elsőosztályú krimiregény után már a nagy számok törvénye is megkövetelte, hogy érkezzen egy gyengébb darab. Mert a Police sajnos óriási csalódás az előző mesterművek után...

Spoilerezés nélkül lehetetlen írni erről a könyvről, szóval SPOILERES!

A pankrátorkarrierje során The Rock néven híresült el az a Dwayne Johnson, aki már egy jó ideje filmes pályáját építgeti nagy hévvel. Minden túlzás nélkül el lehet mondani, hogy az izomkolosszus egész szépen összerakta a mozis karriert. Néhány kisebb szerep után A skorpiókirállyal került először komolyabban a nézők látóterébe, a későbbiekben pedig volt G.I. Joe, részesévé vált a Halálos iramban-franchisenak, rohant a bosszúért, és szerepelt a Pain&Gain-ben is. Ezúttal, Brett Ratner irányítása alatt, Herkulest kelti életre. De nem azt a Herkulest, akire számítottunk...

Az arcod a mindened. Az arcod az a részed, ami egyértelműen, megcáfolhatatlanul, kikezdhetetlenül köt az élethez, amibe beleszülettél. Az arcod te magad vagy. Az arcod alapján felismer mindenki, aki szeret, és mindenki, aki gyűlöl. Az arcod alapján megtalálnak, hogyha elvesztél, és aggódnak érted, és az arcod alapján képesek levadászni, ha megakarnak szabadulni tőled. Az arcod alapján képesek azonosítani, ha a hullaházban fekszel. Az érzelmeid, a gondolataid, belső harcaid, vívódásaid, mind ott ülnek az arcodon. Az arcod belső lényed fizikailag megfogható, a külvilágnak mutatott, összegző lecsapódása. Végső soron azt is mondhatjuk, hogy az arcodtól vagy az, aki vagy.

De mi van akkor, hogyha elveszik tőled az arcodat? Akkor mi marad belőled?