Miután megszületsz, szépen fokozatosan elkezdesz beilleszkedni a világba. Ellesed a különböző mozdulatokat, megtanulsz beszélni, felméred a környezetedet. Sorra vívod az élet csatáit, mint előtted oly sokan, és eközben gyűjtöd a tapasztalatokat, definiálod, majd később, hogyha szükségesnek érzed, újradefiniálod magadat. Megtanulod, mitől kell félni, megtanulod mit lehet szeretni. Megtanulod mi az a szerelem, és megismered életed párját. És utad egy bizonyos pontján végre megtudod, milyen is az, amikor az ember úgy istenigazából, száz százalékosan boldog. Megismered a minden problémát legyőző boldogság fogalmát.

Aztán bebaszod a fejedet, és mindent elfelejtesz...

Vagyis majdnem mindent, hogyha Michael Sucsy 2012-es filmjének megtörtént események által ihletett történetéről van szó. Leo (Channing Tatum) és Paige (Rachel McAdams) tökéletesen boldog házasságban élnek együtt, mindkettejük számára a másik az igazi. Egy este azonban autóbalesetet szenvednek. Leo csak könnyebben sérül meg, Paige viszont kómába esik, és amikor néhány nap múlva felébred, nem ismeri meg a férjét. Az elmúlt néhány év egyszerűen kiesett a fejéből, így Leo-nak újra meg kell küzdenie élete szerelméért, ráadásul a helyzetet kihasználva megjelenik a lány évekkel ezelőtt hátrahagyott családja is.

Utálok úgy felállni egy film megtekintése után, hogy úgy érzem, ebben az alapanyagban sokkal, de sokkal több volt, mint amennyit az alkotók végül kihoztak belőle. Azonban pontosan ez járt a fejemben, miután befejeztem a Fogadom című produkciót. Az alapötlet természetesen elsőosztályú. A valóság által prezentált ilyesfajta sztorikat egyértelműen érdemes filmre vinni, mert van bennük potenciál. Michael Sucsy azonban úgy rendezte meg a filmet, hogy közben csak nagyon ritkán volt hajlandó észrevenni ezt a bizonyos potenciált. Mert oké, elismerem, hogy a játékidő első felében bemutatott könnyed, vicceskedő tálalásmód egészen jól működik, de én igényeltem volna némi komolyabb tartalmi mélységet is. Az emlékezetkiesés egy igazi szörnyűség, de ez valahogy nem jön át a néző számára. A Fogadom nem veszi magát eléggé komolyan. Amikor néha mégis, akkor meglepően erős jeleneteknek örülhetünk. És tényleg, nekem nincs bajom a könnyedséggel, meg a viccelődéssel, mert egyáltalán nem zárja ki a gondolati mélység jelenlétét. Viszont az már baj, hogy ennek ellenére nincsen komolyabb gondolati mélysége a produkciónak. Az utolsó 25 perc pedig már színtiszta sablonokból épül fel, és az eddig egészen érdekes film dögunalmassá válik. A végkifejlet azért szép, és egyáltalán nincs elnyálazva, ezt azért meg kell hagyni.

Komolyabb gondolati mélység nincs, de itt-ott azért megjelenik némi tartalom, csak kár, hogy nem kapunk belőle többet. A megélt pillanatok és az emlékek között vont párhuzamból kivirágzó, érdekfeszítő filozófia egészen tetszetős, továbbá azt is meg kell említeni, hogy a központi karakterek remekül vannak megírva. Leo-nak végig tudunk szurkolni, maximálisan képesek vagyunk átérezni a férfi fájdalmát, ugyanakkor kitartása is lenyűgöz bennünket. Paige családjával ellentétben ő nem válik aljassá, nem próbálja átverni a feleségét, egyszerűen csak szeretné őt újra megszerezni magának. Remek konfliktus Paige úgymond visszafejlődése. A nő emlékezetéből pont önmaga újradefiniálásának időszaka esett ki, így akként a kissé éretlen lányként ébred fel a kómából, akit Leo már egyáltalán nem ismert. Viszont Paige nagyon szimpatikus a nézőnek, mert elfogadja a tényeket, na meg megtekinti a bizonyítékokat, és hisz abban, hogy a balesete előtt valóban szerette a számára most teljesen idegen férfit. Végig igyekszik, próbálkozik feltámasztani önmagát, és ettől nagyon szerethetővé válik.

Én ezt a Channing Tatumot nem értem. Hogy lehet még mindig jelen Hollywoodban? Hogy lehet az, hogy Wachowskiék vele forgatnak filmet? Olyan szinten tehetségtelen ez az ember, hogy az már-már felháborító. Oké, értem én, hogy azért lett népszerű, mert a tinilányok beleszerettek a kimunkált felsőtestébe, de - habár nem tudok, és nem is akarok női aggyal gondolkodni - úgy vélem, hogy ez a dolog már jó ideje a múlté, Tatum már elvesztette ilyen jellegű varázsát. Mondjuk az is igaz, hogy a tinilányrajongásfolyamok aktualitásait nem igazán szoktam figyelemmel kísérni... Na, de térjünk rá Rachel McAdamsre, akiről az utóbbi időben gyakran leírtam, hogy mennyire fantasztikus színésznő, de most megteszem újra. Én nemes egyszerűséggel odavagyok ezért a nőért! Egyszerűen elképesztő, hogy McAdams minden szerepében képes kimagasló teljesítményt nyújtani. Játéka ezúttal is csodálatosan érzelemgazdag, lenyűgözően magával ragadó, és szinte már meghatóan hiteles. És persze, ne feledkezzünk meg arról a természetes, fiatalos, és igéző erejű szépségről sem, ami a színésznő sajátja, és ami mindig képes még tovább fokozni alakításának erejét, és hatását. Ja, és persze azért is fontos dicséret illeti a női főszereplőt, mert egészen jól működő kémiát volt képes kialakítani egy ilyen Tatum-féle színészi analfabétával. A fontosabb mellékszerepekben olyan neveket köszönthetünk, mint Sam Neill és Jessica Lange, ám mindketten olyan szinten súlytalan produktumot prezentálnak, hogy az már egyenesen idegesítő.

Egész jó kis film ez, de mégis keserű szájízt hagy maga után, mert a néző tökéletesen érzi, hogy ebből az alapanyagból sokkal többet lehetett, és kellett volna kihozni. 7/10.