"Csak kínzás és gyilkosság, nincs cselekmény, se szereplők. Nagyon realisztikus. Szerintem van jövője."

A világ a tévé előtt ülve fuldoklik a médiaszemétben. Jobbról-balról, lentről-fentről, kívülről-belülről képernyők vesznek körül bennünket, amelyekből vakító vibrálás, és fülsértő sercegés közepette árad a manipuláció, és a mérgezés. Az elme mérgezése, a lélek mérgezése, és a test mérgezése. Ha bekapcsolódik a tévé, kizárod a valóságot, és csak a sugárzott ingereknek élsz. És amikor hozzájuk szoksz, és már unod őket, többre vágysz. Mindig valami újra, valami erősebbre, valami durvábbra. Szexre és erőszakra.

És amikor a határ elmosódik, akkor már észre sem veszed, hogy csak képzeled a valóságot.

Az irodalom maga az emberiség. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, de ha belegondolunk a ténybe, hogy az őskorból való kilépést nem kis részben az írás megjelenése tette lehetővé, valószínűleg máris újra képesek vagyunk átérezni a könyvek jelentőségét. Az évezredek óta halmozódó írásos anyagokban rejlik tudásunk, bölcsességünk, és széles látókörűségünk. A könyvek lehetőségeket, különböző utakat biztosítanak. Világszemléleteket, filozófiákat, tudományokat, történeteket. Káoszt, fejlődést, fájdalmat, boldogságot, békét, és háborút hordoznak a lapok. A kötetek emberségünk minden fontos elemét tartalmazzák. Civilizációnk alapját képezik, magát, a teljes értékű életet jelentik.

Égesd el a könyveket, és máris megkapod a zombik társadalmát.

Alapvetően bennünk van a hanyatlás tényének ismerete. Igyekszünk sikereket elérni, próbálunk a lehető legboldogabban élni, és igyekszünk másokat is boldoggá, büszkévé tenni. De valahol mélyen tudjuk, hogy hiába küzdünk egymagunk jelentéktelen életében, és hiába győzedelmeskedünk saját, mások által még csak nem is észlelt háborúinkban, mert egyszer az egésznek vége lesz. Mert a civilizált társadalom egésze fénysebességgel száguld lefelé a lejtőn, és lesz egy pont, amitől kezdve már minden mindegy lesz, mi pedig a Pokol kapujában találjuk magunkat. A hanyatlást, a tömeges elzüllést, és a végső pusztulást elhozhatja a globális felmelegedés, valamilyen természeti katasztrófa, esetleg egy újabb világégés, vagy a világgazdaság végleges összeomlása. Richard Linklater azonban nem az előbb sorolt verziókat mutatja be, hanem egy azoknál sokkal kézenfekvőbbet, egy sokkal egyértelműbbet.

A drog verzióját.

Nagyon fontos, hogy tudatában légy halandóságodnak. Persze, ez most első blikkre hülyén hangzik, mert hát mégis ki lehet olyan hülye, hogy nem tudja földi pályafutásáról, hogy egyszer majd véget ér. Ám most nem erről a felületes, mélységgel nem rendelkező tudatosságról van szó. Hanem a halandóság tudatának maximális átérzéséről. Arról, hogy tisztában kell lenned a ténnyel, hogy lesz majd egy pillanat, amikor a világ elsötétül, és az utad befejeződik. És az a legszebb az egészben, hogy gőzöd sincsen, mennyi időd van még hátra. Így talán időszerű lenne felhagyni önmagad, és a környezeted elhanyagolásával. Jó lenne végre felállni a padlóról, és elkezdeni élni. Elkezdeni megragadni a lehetőségeket, és adózni a jó szándék oltárán. Jó szándékot tanúsítani önmagad, a szeretteid, sőt, akár a vadidegenek irányába is. Kockáztatnod kell! Lehet, hogy beleesel a felelőtlenség hibájába, és jó szándékod eredménye tragikus lesz, és évek múltán vigyorgó kísértetek formájában jár majd vissza hozzád a bűntudat. De az is lehet, hogy jó szándékod meghozza gyümölcsét, amibe beleharapva élvezheted a tökéletes boldogság, és a tényleg létező siker zamatát.

És mindezt nem én mondom, hanem John Maybury rendezése, A fiók.

Ezúttal egy bűnrossz Jason Statham-filmről és egy könnyed, színvonalas katonadrámáról lesz szó.

A biztonság záloga (2012)

Boaz Yakin filmjében az egyetlen fajta szerep eljátszására képes Jason Statham egy Luke Wright nevű palit alakít, aki egykor mocskos zsaruként működött, később pedig ketrecharcosnak állt. Az orosz maffia nagykutyái annyira megsértődnek, amiért Luke nem fekszik le egy megbundázott meccsen, hanem helyette kiüti ellenfelét, hogy nemcsak feleségét nyírják ki, hanem egy éven át észrevétlenül követik is, és végeznek mindenkivel, akivel hosszabban szóba elegyedik. Luke így csövezgeti végig mindennapjait a nagyvárosban, ám egyszer csak meglát egy rendkívül irritáló pofázmánnyal megáldott, kínai kislányt a metróban, akit csúnya bácsik üldöznek, így elhatározza, hogy mivel kurvára nincsen jobb dolga, a kiscsaj védelmére kel. És ezzel egyben megpecsételi sorsunkat, hiszen a következő jó egy órában dögunalmas, fantáziátlan akciójelenetek áradatában vagyunk kénytelenek fuldokolni, amelyek minőségét egyedül a meglepően kreatív operatőri munka emeli valamelyest. Az is biztos, hogy a Szemfényvesztők szkriptje nem Yakin miatt lett olyan amilyen, mert az úriember egyedül körmölte le A biztonság záloga forgatókönyvét, és bizony, ezzel valószínűleg írói karrierje mélypontját prezentálta. A történet nagyon bonyolult akar lenni, és igyekszik összekeverni az orosz, és a kínai maffiát, továbbá a rendőri és a politikai korrupciót, ám ebből a tervezetből végül csak egy rendezetlen, értelmetlen, és halállapos zűrzavar sül ki, amelyet szenvedés nézni. Statham játssza önmagát, ahogy mindig, a kislányt alakító Catherine Chan pedig bicskanyitogatóan idegesítő. 3,5/10.

Rendesen el vagyunk látva különböző poszt-apokaliptikus látomásokkal, ilyen téren egy szavunk sem lehet. Van, hogy a gépek ébrednek öntudatra, máskor valamilyen kegyetlen vírus pusztítja ki az emberiség jelentős részét, de ökológiai katasztrófa is elő szokott fordulni időnként. Nézzük, és olvassuk az ilyen jellegű történeteket, de mégis biztonságban érezzük magunkat, ám ez leginkább annak köszönhető, hogy nem merjük elképzelni a film-, vagy olvasmányélmény által felvázolt, sötét jövőt, ahogy a való világban életre kel. Pedig időnként nem ártana belegondolnunk, ha másért nem is, egy kis lelki és mentális edződés kedvéért. Vegyük például a világgazdaság összeomlását. Mi történik, ha ez a globális rendszer egyszer leomlik, és csak távoli emlék marad, a pusztaságban kóborló, visító kísértet? Mi történik akkor?

David Michôd szerint az égvilágon semmi...

A filmtörténelem során számosféle és sokfajta apafigurával találkozhattak a nézők. Nem is csoda, hiszen az apa olyan karakter, ami tálalástól függetlenül mindenkihez közel áll, hiszen mindenkinek van apja, akinek meghatározó szerepe volt az adott illető személyiségének kialakulásában. Igen, azt is szerepnek tekintem, ha például nem ismerte az apját, mert az idő előtt meghalt, vagy elhagyta őt. Az apa úgymond nemléte is nagyon fontos személyiségformáló erővel bír. A számos nagyszerű, kreatívan kidolgozott, és emlékezetes filmes fater közül nyilván nehéz kiválasztani a tíz legjobbat, de én azért megtettem. Sőt, rangsoroltam is őket!

Robert De Niro az egyik legnagyobb még aktív színészlegenda. Nevéhez maradandó alakítások egész sora, és hét Oscar-jelölés fűződik, amelyekből kettőt díjra is váltott. Az utóbbi időben azonban nincsenek elkényeztetve a színészóriás rajongói, hiszen De Niro eléggé rosszul választott szerepeket az elmúlt néhány évben. A Mindenki megvan 2009-ben elhozta eddigi utolsó igazán emlékezetes főszerepét.

Az emberiség történelme során számtalan borzalmat teremtett. Halált, szenvedést, könnyeket, és vérözönt hozó találmányait sorra gyártotta. És ahelyett, hogy tanult volna évszázadok baklövéseiből, létrehozott valami egészen borzasztót, valamit, ami már szinte megsemmisítően gonosz. A civilizáció csúcsán járunk, óriási városokat építünk magunk köré, és évről-évre a legújabb technikai biszbaszokkal kúrjuk el a szabadidőnket, miközben kibaszottul büszkék vagyunk az Univerzumot térdre kényszerítő nagyságunkra. És mégis, minden nagyság ellenére, a Holokauszt szinte tegnap volt. De elég-e az, hogyha emlékezünk a borzalomra? Elég-e szépen csendben megemlékezni az áldozatokról? Szabad-e sírással, a sötétségbe való belemerüléssel viseltetni a múlt eszelős borzalma iránt? Szabad. De lehet, hogy van hatásosabb módszer. Mert lehet, hogy a démon máris térdre kényszerű előttünk, hogyha ki merjük gúnyolni, hogyha képesek vagyunk nevetségessé tenni. Hogyha képesek vagyunk teli torokból a pofájába röhögni. De persze, senki sem meri elkezdeni. Mert a téma túl kényes. De vajon van-e olyan ember, aki mégis hajlandó megtenni az első lépést? Aki azt mondja, hogy a sötétségben gázolva úgy lehet a legbiztosabban túlélni, ha belenevetsz az előtted tátongó feketeség torkába. Ujjal mutogatsz rá, és a lehető legmegalázóbb stílusban röhögöd ki. Így sokkal hatékonyabban lehet harcolni a múlt démonaival. Na, de vajon van-e ilyen ember? Aki képes ezt megtenni? Minden bizonnyal van. Na de akkor hogy hívják? Ki ő?

Mi a neve? 

1997 óta tudjuk a választ. Roberto Benigni.

Mi a valóság? Létezik-e egyáltalán a valóság? Létezik-e egyáltalán maga a létezés? Létezik-e egyáltalán bármi? És ha igen, biztos-e, hogy olyan minőségben létezik, amilyenben mi elképzeljük? Mi a bizonyíték arra, hogy amit látsz magad körül, az tényleg ott van? Mi a bizonyíték arra, hogy a tegnap már elmúlt, a holnapra pedig még nem került sor? Mi a bizonyíték arra, hogy a világ, a mások világa, és a te világod valóban van? Itt és most. Van-e itt, és van-e most? Mi bizonyítja száz százalékosan, hogy a létezőnek bélyegzett helyek, dolgok, és személyek nem csak a halott feketeségben uralkodó semmi tartalmasnak tűnő, de valójában üres lecsapódásai? Mi bizonyítja?

Hát, kurvára semmi...