Robert De Niro az egyik legnagyobb még aktív színészlegenda. Nevéhez maradandó alakítások egész sora, és hét Oscar-jelölés fűződik, amelyekből kettőt díjra is váltott. Az utóbbi időben azonban nincsenek elkényeztetve a színészóriás rajongói, hiszen De Niro eléggé rosszul választott szerepeket az elmúlt néhány évben. A Mindenki megvan 2009-ben elhozta eddigi utolsó igazán emlékezetes főszerepét.

Frank (De Niro) átlagos munkásosztálybeli férfi, aki tisztességgel és becsülettel végigdolgozott életútja végén élvezné nyugdíjas éveit, ám felesége halálának friss emléke beárnyékolja mindennapjait. Miután gyerekei az utolsó pillanatban mind lemondják a megbeszélt összejövetelt, Frank elhatározza, hogy útra kel, és az országot beutazva mind a négy porontyát meglátogatja.

Kirk Jones filmje leginkább azért különleges, mert az égvilágon semmit sem akar. Nem vágyik díjakra, elismerésekre, sőt, talán még magas bevételre sem. Egyetlen dolgot szeretne. Mesélni. Valami egészen emberit, valami egészen mindennapit, valami egészen fájdalmasat, és ugyanakkor egészen szépségeset.

A történet alapvetését egy rendkívül hitelesen tálalt, öregkori kálvária adja meg. Frank retteg attól, hogy elfelejtik, hogy jelentéktelenné, válik. Nem akar teher lenni, nem akarja, hogy a gyerekei csak muszájból legyenek vele. Újra megakarja ismerni őket, ismét szeretné összehegeszteni a családot. A forgatókönyv azon túl, hogy megnyerő egyszerűséggel elregéli a főhős utazásának történetét, belevisz a sztoriba egy jó adag kétkedést, és kutatást. Frank kihasználja, hogy gyerekei nem néznek ki belőle sokat, így a részleteket elraktározva idővel tökéletesen összerakja a képet. És nem, a gyerekek nem rosszak. Nem szívtelenségből hazudnak az apjuknak, hanem azért, hogy megkíméljék őt. De Frank pontosan azt akarja, hogy ahogy halála előtt az anyjuknak, úgy most neki is elmondjanak mindent. Ahogy azt többször is elmondja, most ő rajta van a sor, neki kell tartania a kapcsolatot az utódokkal. És ez az újonnan jött fontosságérzet kavarja fel eddigi apaszerepét, és így lesz a film egyik fővonulata az a folyamat, amelynek keretein belül Frank képessé válik egy teljesen új pozíció felvételére. Képes lesz újra megteremteni maga körül a családot.

Miközben Frank utazik, mi időnként telefonbeszélgetésekbe hallgathatunk bele. A telefonvezetékek motívuma ügyes színesítőeszköz, hiszen segítségével remekül vegyül bele a történetbe a hangulat baljós háttértöltete.

Jones úgy koreografálja meg a jeleneteket, hogy mi mindig úgy érezzük, mintha Frank szemszögéből néznénk az eseményeket. A rendező a főhősre hangolja a film ütemét, köré építi fel a beállításokat és a cselekményvezetést. Egyszerű, mindennemű hatásvadászattól mentes szituációkat alkot, amelyekbe könnyedén beletudjuk élni magunkat. Nem viszi túlzásba a fajsúlyt, nem az a célja, hogy kitépje a néző lelkét, egyszerűen csak megmutat egy szívhez szóló, hétköznapi történetet. Könnyed sodrású, szép, és kellemes filmélményt prezentál, és azért arra is odafigyel, hogy a játékidő előrehaladásával egyre több erőteljes érzelmet szabadítson fel. A mű csúcspontja kétségtelenül az álom-, vagy inkább látomásjelenet, amelyben Frank a viharfelhők alatt beszélget gyerektestbe költözött, felnőtt gyermekeivel. Innentől kezdve újszerűen erőteljes emóciós roham indul a néző irányába, az utolsó jelenetekben pedig egyszerre elevenedik meg a mélységes szomorúság, és a tökéletes boldogság.

Robert De Niro igazi jutalomjátékot prezentál. A legendás színész egy befutott győztes könnyedségével kerüli meg újra a pályát, már a verseny leintése után. Mert már mindent elért, nincs súly a vállán, ennek megfelelően tökéletes higgadtságával, és pazar átéléssel prezentálja Frank figuráját. A mellékszerepekben is nagyszerű tehetségeket köszönthetünk. A prímet természetesen Kate Beckinsale viszi, de Sam Rockwell is szépen helytáll, és Drew Barrymore-ra sem lehet panaszunk.

Nem lehet szó nélkül elmenni a betétdalcsokor mellett sem, hiszen a film ezen eleme sokat hozzátesz a hangulathoz.

A Mindenki megvan nem egy nagyszabású, világrengető filmalkotás, de tulajdonképpen pont emiatt jó. Nem hatásvadász, hiteltelenül túlfokozott jelenetekkel, hanem egyszerűséggel, és emberközeliséggel operál. Könnyed, érzelmes dráma, ami megérinti a néző lelkét. 8/10.